Harmadik kis csöppségünk márciusban jött világra!
De az élet
furcsa helyzet elé állította anyucit és közvetve apucit is!
Történt ugyanis,
hogy az eddigi munkahelyemről úgy jöttem el szülni, hogy oda nem szeretnék
visszamenni dolgozni! Úgy gondoltam, lesz elég időm keresgélni, hiszen még két
évet itthon leszek! Csakhogy a nyáron kiderült, a hozzánk legközelebbi óvodában
lett egy megüresedett óvónői állás. A fiam itt fejezte be most az ovit, a
lányom pedig itt kezdi!
Hát, nem haboztam elvállalni!
Ugyanis nagyon gyorsan
végig futottak az agyamon az előnyök – itt van közel, akár biciklivel is
mehetünk! Egyik oldalán az iskola, ahol a nagy kezd, másik oldalán a bölcsőde,
ahol a pici jövőre, másfél évesen kezdhet, helyben pedig a középső gyermek,
vagyis sehova nem kell utazni!
Ez hosszú távon felbecsülhetetlen!
Persze a
legkisebbért a szívem szakad majd meg, hiszen fél éves és anya már dolgozik, de
az egész családot globálisan kell néznem!
Azért vicces, hogy amikor a harmadik
gyermekünkkel várandós lettem, pár embertől megkaptam, hogy csak azért szülök,
mert nem akarok dolgozni, most pedig ugyanezektől az emberektől azt kapom, hogy
milyen anya vagyok, hogy nem akarok a kisbabámmal itthon maradni!
Ezekkel a
véleményekkel már nem foglalkozom, mert csak a család a fontos, hogy nekik mi a
jó!
Mivel a bölcsődéhez még nagyon kicsi a fiam, ezért felfogadtam egy anyukát,
aki vigyáz rá, míg mi dolgozunk! Persze megfordult a fejembe, hogy remélem így
is én maradok neki az ANYA…
Így sem lesz könnyű, tudom. Munka, háztartás, egy iskolát
kezdő gyermek, akivel tanulni kell, egy óvodát kezdő gyermek, akivel játékosan
tanulni kell és egy baba, akit szintén nagyon sok mindenre meg kell tanítani és
pótolni kell a külön töltött időt!
És ezt még megfejeltük egy felújítással, új
szobákat kapnak a lurkók. Jelen pillanatban még pár napom van itthon, itt
állunk a sitt tetején, festés előtt, bútorvásárlás előtt, de a klasszikusat vallom:
az élet úgy szép, ha zajlik!
