Mikulás

Felnőtt fejjel olyan érthetetlen ez a Mikulás dolog!

Először is ott van az oviban. 

Már reggel hihetetlenül gyorsan készül el az én nagyom, és boldogan üvölti, felkeltve az egész szomszéd sereget, hogy ma jön az oviba a Mikulás!!!! Hurrá, hurrá, akkor most, hogy reggeli ébresztőt fújtunk mindenkinek, elindulhatunk az oviba! Délután, amikor megyek érte, mosolygó arccal rohan hozzám, kezében a csomagjai, és csak mesél és mesél, milyen is volt a Mikulás, no meg persze a két krampusza, mit énekeltek neki a gyerekek, miket mondott a nagyszakállú… 

Másnap kedves szomszédasszonyunk viszi őt Mikulás ünnepségre! 

Vitte volna a kicsit is, de két és fél éves lévén, neki még ez nem való, alkalmatlan rá, talán majd jövőre. Az én nagy fiam persze innen sem tér haza üres kézzel, sőt, a húgának is hoz egy csomagot, mert a drága jó piros ruhás bizony rá is gondolt! És most is boldogan meséli el a délelőttjét, azt is, hogy miután a Mikulás elment, milyen kézműves foglalkozásokon vett részt! Sőt, még barátokat is szerzett, akikkel jókat fogócskáztak! 

Délután dédit látogatunk, ahol is szintén járt már a Mikulás! 

És még csak december ötödike van! Este csizma pucolás, ebből hugi sem marad ki. Bár csak ilyen kis tisztogatósak lennének az év többi napján is! Készítünk egy tányér sütit és egy pohár tejet az asztalra, hiszen a Mikulás rengeteget utazik ezen az egy éjszakán, nagyon elfárad és megéhezik, úgyhogy egyen csak, nehogy lefogyjon és eltűnjön egyik ismertető jele, a nagy pocakja! 

Lefekvés előtt kitesszük a csizmát az ablakba, 

ahol már található egy pár csomag, az elmúlt egy-két nap termése! És láss csodát, másnap reggel a csizmában az újabb csomag, mellette az adventi csoki naptár! Nagy az öröm, anya pedig nem győzi hangsúlyozni, hogy csak egy valamit lehet enni belőle, be kell osztani, minden napra egy valami…. Délután átmegyünk mamához, papához. 

Jéééé, ott is járt a Mikulás 

és ott is hagyott a gyermekeknek csomagot! Szuper! Az a szerencse, hogy a gyerekeknek nem jut eszükbe, hogy a Mikulás miért van olyan sok helyen, és miért néz ki mindenhol kicsit máshogy, és miért visz ilyen sok helyre csomagot ugyanannak a gyereknek…. Ezért szép a gyermekkor! Mert még hisznek a mesékben, hisznek a csodákban, és fel sem merülnek bennük a butábbnál butább kérdések, amik csak a felnőttekben merülhetnek fel.

Adventi készülődés gyerekekkel

Számomra az egész karácsonyban a legjobb, amíg várjuk, hogy eljöjjön. 

Készülődünk, hogy a nagy napon minden rendben legyen!

Gyerekkel pedig még izgalmasabb az egész! 

Valahogy újra én is gyerek leszek! És bár gyerekkoromban is a legjobban várt ünnepem volt a karácsony, így anyukaként még jobb, még több! Hiszen duplán várom, egyrészt magam miatt, másrészt a gyerekek miatt.

Nálunk az adventi készülődés a nagytakarítással kezdődik – ahogy az én anyukám is ezzel kezdte mindig. Pici gyerekként olyan természetes volt, hogy mindig tiszta lakás várt haza az oviból, iskolából. Aztán, ahogy nőttem, úgy segítettem be a nagytakarításokba, először apróbb portalanításokba, később már az ablakot is én pucoltam a szobámban, felnőttként pedig segítettem a konyha, fürdő és egyéb helyiségek szebbé varázsolásában is. De anyuval könnyebb volt. Most próbálom akkora időzíteni a házi munkát, amikor gyermekeim oviba, bölcsibe vannak. Ők még kicsik ahhoz, hogy segítsenek, de legalább, amikor a nagy haza jön, ámulattal nézi, ha rend és tisztaság van. Nagyon tud örülni neki, még meg is köszöni, pedig fiú! Persze, ez nagyjából tart fél órát, és utána már pakol is szét, hiszen gyerek! A lakás feldíszítésének ennél még jobban tud örülni. Idén kíváncsian várom, hogy a kicsi mit fog szólni hozzá, ő most két és fél éves, most van abban a korban, amikor már tényleg felfogja, hogy valami készülőben van.

A nagytakarításon és lakás díszítésen túl vagyunk.

Jöhet egy adventi koszorú készítés! 

December 5-én mindig sütünk mézeskalácsot, és tojáshabbal fel is díszítjük. 

Már kettővel fogunk sütni, úgyhogy lesz miért veszekedniük, ki fér oda az asztalhoz, ki szúrja ki előbb a formákat… Fürdés előtt csizma pucolás, kifejezetten saját kezűleg (persze a nagy koszt anya előre eltünteti róla). Este kikészítünk egy tányér mézeskalácsot és egy pohár tejet a Mikulásnak, amit apa jóízűen fogyaszt el, miután az apró nép nyugovóra tért. Másnap reggel tele a csizma, hurrá! És lám, a Mikulásnak ízlett a saját kézzel készített süti, mert mind elfogyott a tányérról! 

 

Ezután még két és fél hét karácsonyig! Ebben az időben gyerekprogramokra járunk, saját kezűleg ajándékokat készítünk, sürgünk-forgunk a konyhában és már nagyon izgatottak vagyunk!

A legnagyobb baj ebben csak az, hogy maga a karácsony, amire annyit készültünk, az a három nap olyan hihetetlen gyorsan elmegy!

TV, számítógép, tablet…

Amikor megszületett a kisfiam, határozott véleményem volt erről a témáról. Határozottan mondtam, hogy nem, az én gyerekem nem lesz az a gyerek, aki egész nap a számítógép előtt ül, vagy a tévét bámulja. 

Én nem leszek az az anyuka,

aki a gyerekmentes szabadidő kedvéért leülteti a gyerekét ezek elé a „segédeszközök” elé!

Ez így is volt, nagyjából három éves koráig. Akkor már úgy gondoltam: 

„ok, egy-egy mese belefér a dologba”. 

Igen ám, csakhogy az én gyermekemet egyáltalán nem kötötte le a mese. Nagyjából 5 perc után már jött, hogy: „anya, éhes vagyok; anya játszol velem?; anya ki akarok menni az udvarra…” 

Húh, szuper, olyan jól sikerült az elhatározásom, hogy még egy fél órát sem köti le a tévében a mese. 

Azért nem adtam fel, próbálkoztam, és megtaláltam az M2 mesecsatornát. Először bele-belenéztem a nap különbözőn szakaszaiban, hogy milyen mesék mennek, mert sajnos találkoztam olyan mesecsatornával is, ahol olyan meséket adtak, amiktől én kezdtem el esténként félni, szóval az ilyen szóba sem jöhetett. 

De ez jó volt, felfedeztem az én gyerekkorom meséit, mint Nils Holgerson, Kockásfülű nyúl és társai – könnyeket csalt a szemembe :) ! 

Eltelt pár nap, és a gyermekem elkezdett érdeklődni a mesék iránt. Egyre többet, egyre hosszabban nézte a mesét. Aztán már csak arra eszméltem, hogy a gyerek itthon csak a tévé előtt ül. Ekkor jött a korlátozás: Napi egy óra tévé. Az elején volt némi hiszti, de viszonylag hamar felfedezte, hogy mennyi játékkal nem játszott már jó régen. És ez így van a mai napig.

A számítógéppel már más a helyzet, négy éves koráig nem engedtem a gép elé. Ekkor gondoltam úgy, hogy ő se maradjon ki belőle, heti egyszer elé ülhet! Ez remekül működik a mai napig, a kis drága szombaton reggel úgy pattan ki az ágyból, hogy: „anya, ma szombat van, gépezhetek ugye?” . Néha már pénteken bepróbálkozik: „anya, gépezhetek ma, és akkor holnap nem fogok?” Na ebbe soha nem megyek bele, de nem is szokott erőszakoskodni, csak próbálkozik, feszegeti a határokat, hátha egyszer valami csoda folytán azt mondom, hogy igen :) ! A számítógépen Youtubozik, persze szoktam ellenőrizni, hogy miket néz (itt is meséket :) ), és hála az égnek még véletlenül sem tévedt olyan helyre, ahova nem kellett volna! Számítógépes játékokkal még nem játszott soha, de nem is akar, soha nem is mondta! Úgy gondolom, jól megtanítottuk őt egész pici korától játszani, ezért a saját kis kézzel fogható játékait szereti. Mert bizony a gyerekeket nem csak enni, beszélni, inni… kell megtanítani, hanem játszani is!

A tablet még nem kérdés nálunk, bár hozzá tartozik a dologhoz, hogy nincs is itthon ilyenünk!

Úgy gondolom, nem kell eltiltani egy gyereket a mai kor vívmányaitól, de korlátokat kell szabni időben és tartalomban is, és mérlegelni kell az életkorukat is, hiszen 

biztos, hogy egy 2-3 éves gyereknek tabletre, számítógépre, tévére van szüksége az otthon töltött idő háromnegyedében?

Halottak napja – és a gyerekek

Kisfiamat már három évesen foglalkoztatta a halál témája. Valószínűleg ez azért lehetett, mert férjem szüleit nem is ismerhette meg, ők sajnos születése előtt 3 évvel autóbalesetben elhunytak, de fényképeket már egész kicsi kora óta nézegetett róluk, és amikor megkérdezte, hol vannak, mi mindig őszintén válaszoltunk neki, persze korának megfelelően. Úgy gondoltuk, nem titkolózunk, nem ferdítjük el, de nem is dimenzionáljuk túl. Óvatosan fogalmazunk, az ő nyelvén.

3 évesen megkérdezte, hogy ha majd egyszer ő meghal, akkor nem fog tudni beszélni? Hát, mit is mondjak, ledöbbentem! Aztán többször tette fel a kérdést, hogy mi, a szülei is meg fogunk halni egyszer?

Mi a jó válasz ezekre a kérdésekre?

Úgy gondolom, mindig az őszinteség, ami lehet nyersen, kegyetlenül megfogalmazott, és lehet gyereknyelven, mesébe illően előadott.

Apropó mesék – nagyon sokat segíthetnek az olyan mesék, amikben a halál valamilyen formában megjelenik. És bizony, nagyon sok mesében megjelenik – Jancsi és Juliska, Piroska és a farkas vagy akár az Oroszlánkirály…

Nekem elég abnormális kapcsolatom van a halállal, félek tőle, de nem a sajátom foglalkoztat, hanem azoké, akiket nagyon szeretek, akik a legközelebb állnak hozzám, akiket elveszíthetek örökre. Nyomasztó érzés, épp ezért szerettem volna, ha az én gyerekeim nem élnék át ezt az érzést. Ezért próbálunk minden alkalommal a legtermészetesebben beszélni róla, hiszen az élet része.

Halottak napján minden évben kimegyünk a temetőbe, és sosem passzoljuk le a gyerekeket, jönnek velünk!

Viszünk mécseseket, virágokat. Idén gyermekem már olyan kérdéseket tett fel, amiket tavaly még nem – pl.: a papa testvérei öregek voltak, azért haltak meg? Mi válaszoltunk rá őszintén, hogy nem, nem voltak öregek, hanem betegek voltak. Úgy gondolom, a gyerekeknek azzal is tisztában kell lenniük, hogy sajnos nem csak idős korban lehet meghalni. Ha már kisgyermek korban tudatosul ez benne, nem érinti teljesen váratlanul, ha egy családtag betegségben viszonylag fiatalon „elmegy”.

Amikor a síroknál álltunk, beszélgettünk is azokról, akiket elvesztettünk. Meséltünk róluk történeteket, hogy a gyerek érezze, attól, hogy valakit fizikailag elveszítünk, az emlékeinkben örökre ott marad!

Úgy gondolom, ha valaki „távozik” a családból, azt sem szabad eltitkolni, mert a gyerekek érzékelik a titkolózást, és megrendülhet a bizalmuk a szülőkben. Ezzel nem kíméljük a gyermekünket, mert később úgyis találkozik ezzel a fogalommal! És bizony neki is joga van a gyászhoz, hiszen a gyásszal dolgozzuk fel a veszteséget és ha megfosztjuk ettől a gyereket, nem fogja tudni a későbbiekben feldolgozni a történéseket. 

Iskolaválasztás – létezik jó döntés?

Elsőszülöttem januárban betölti a hatodik életévét, tehát belép a tanköteles korba. Az óvónénikkel egyetértésben iskolaérettnek tituláltuk, képességei alapján mindenképpen. Magatartásilag fiú lévén van még mit fejlődnie, de erre van még 10 hónap, és a dolog nem lehetetlen.

Szóval iskolaválasztás!

Ennek megsegítése képpen vannak szempontok, amiket figyelembe vehetek, de még így is nehéz a döntés, mert olyan iskola nincs, ami minden igénynek megfelelne, szóval sorrendet kell felállítani. Igen ám, de ami nálam fontosságilag az első helyen áll, az a gyerekemnél is a legfontosabb lesz? 

Mert bár ismerem a gyerekemet, de ez egy új helyzet!

Egy olyan helyzet, amivel mi ketten, így együtt még nem találkoztunk, és van elképzelésem, hogyan fog reagálni rá, de a gyerekek képesek arra, hogy 100%-osan rácáfoljanak arra, amit mi, szülők kigondoltunk!

 Sokszor hallani tapasztaltabb anyukák körében, hogy ne iskolát válasszunk, hanem tanító nénit. Ezzel csak az a bibi, hogy jó esetben, ötödikben már más fogja tanítani gyermekünket – rosszabb esetben, ki tudja mikortól, hiszen a tanító nénivel is történhet bármi, például dönthet bármikor úgy, hogy családot alapít! De oké, történetesen tegyük fel, hogy egy tanító néni viszi végig őt 4 éven keresztül. Itt jön a következő kérdés: Az iskola mennyire használja ki a gyerekek leterhelhetőségét? Mert hiába jó a tanító néni, ha annyi tanulni való van, hogy a tanulás és a heti két óra úszás (márpedig a sport kell!) mellett a gyereknek nincs ideje napi fél óra játékra – 6-7 évesen (hát ők még gyerekek, muszáj még játszaniuk!!!) ! De persze ne legyen túl laza se az iskola, hiszen akkor a későbbiekben nem fogja bírni az iramot! Itt is nézzük az optimális esetet, sikerül egy arany középutat követő iskolát választani! Nálam ez azt jelentené, hogy elsőben még mindenképpen „játékosan” folyik a tanítás, és csínján bánnak a házi feladattal. Másodiktól már jobban terhelik őket, és így tovább…, a fokozatosság elvét követve, hogy a gyereknek legyen ideje asszimilálódni! Aha, jó, akkor az osztály milyen tagozatos legyen? Zene, sport, matek, nyelv, vagy milyen? Az én gyerekem egy nagyon nyitott gyermek, minden érdekli.

Hogyan válasszam ki, melyik lenne jó számára hosszú távon?

Itt nem kérdés, hogy bökünk egyet, vagy bejön, vagy nem!

És akkor, sikerült iskolát, tanító nénit, tagozatot választani. Ezzel csak az a probléma, hogy az iskola nem körzetes, tehát egyáltalán nem biztos, hogy felveszik a kis drágámat. És ha fel is veszik, akkor is a nem körzetes gyerekeket csak egy bizonyos tagozatos osztályba veszik fel.

Szóval én hiába próbálom megtalálni gyermekem számára a legoptimálisabb iskolát, nem csak rajtam múlik!

Harmadik gyerek – legyen vagy ne legyen?

... ez itt a kérdés!

10 éve, kapcsolatunk elején, amikor tervezgettük közös jövőnket, határozott elképzelésünk volt arról, hogy három gyermeket szeretnénk. Teltek az évek, házasság, ház vásárlás – ahol két gyerekszoba kapott helyet a hálószoba mellett - , két sikertelen terhesség. Végül 2010. januárjában megszületett az én gyönyörű kisfiam!

Csodálatos 9 hónap

és viszonylag gyors és szintén csodálatos szülés után jöttek a mindennapok. Engem elkerült a szülés utáni depresszió, a férjem tökéletesen végezte apai teendőit, minden olyan éteri volt, mintha nem is ezen a földön élnék. Sokszor feltettem magamnak a kérdést: „Megérdemlem én ezt a boldogságot?”

Kérdés nem volt, hogy jöhet a második baba. Kisfiam ekkor 2 és fél éves volt. 4 hónap próbálkozás után meg is fogant a kistesó.

És itt borult minden olyan érzés, amit előzőleg a terhesség köré szőttem!

Már a 13. héten elkezdődtek a problémák, amikor is vastag nyakiredőt mértek a babánál, ezért elküldtek méhlepény mintavételre, a Down-szindróma kizárása végett.
Ok, ezen túl voltunk, már csak az eredményre kellett várni, egy hetet. És megjött az eredmény, ami negatív volt minden olyan kromoszóma rendellenességre, amit vizsgálni tudtak. Itt már a nemét is megtudtuk, kislány. Ezután elküldtek magzati szív ultrahangra, mondván biztos ott lesz valami probléma, azért mértek vastag nyakiredőt. El is mentünk, ahol a főorvos asszony azt mondta, van egy pici lyuk a szívén (VSD gyanú), ami a szülésig vagy utána még össze is nőhet,  ha nem, akkor 2-3 évesen megműtik, de ettől teljes életet élhet a gyermek.
Nyilván nem örültünk, de megnyugodtunk. Aztán 34 hetesen arra lettem figyelmes, hogy bármit csinálok, nem mozog a baba. 4 napig küldözgettek a kórházba be s haza. Volt, hogy délután kettőkor úgy küldtek el, hogy menjek haza, egyek sok csokit, attól biztos el fog kezdeni mozogni, majd 6-ra menjek vissza.

Éreztem, hogy ez nem lesz elég, itt ennél nagyobb a baj.

Az ötödik nap küldtek át a Sote-ra, ahol azonnal sürgősségi császárt alkalmaztak, ugyanis ellenanyagot termeltem a baba ellen, ami felemésztette a vörös vértestjeit, tehát súlyos vérszegényen  vették ki a babát, az utolsó utáni pillanatban.
Nehéz napok jöttek, koraszülött intenzív egy hét, utána még 10 nap koraszülött osztály. Hála Istennek minden vizsgálat eredménye jó lett, nem volt lyuk a szívén…

Akkor, ott eldöntöttük, hogy ebből nem kérünk még egyszer, elég a két gyermek, főleg hogy a nemek aránya is tökéletesen alakult!
Teltek a hónapok, és valahogy teljesen más volt minden, mint az elsőnél. Persze, hiszen már kettőről kellett gondoskodni, nyilván sokkal nehezebb volt. De már egy év után kezdtem pedzegetni életem párjának,

mi lenne, ha mégis bevállalnánk azt a harmadikat?

Hiszen olyan jól sikerült gyermekeink vannak, szépek, okosak, jó, hát a természetük kicsit nehéz, és baromi elevenek, de mégis! Először kézzel-lábbal tiltakozott ellene, én pedig nem erőszakoskodtam, hiszen tudtam, azzal semmire nem megyek!
Pár hónap után már kezdett ő is megbarátkozni a gondolattal! És akkor megbeszéltük, hogy abbahagyom a gyógyszert, 3 hónap tisztulás után pedig próbálkozunk. Eltelt egy hónap, és a lányunkkal egyre nehezebb volt. Nagyon hisztis korszakát élte, épp ezért átgondoltuk, átbeszéltük, hogy inkább még várunk azzal a harmadikkal.
Megbeszéltük, hogy adandó alkalommal elkezdem újra szedni a gyógyszert. Csak erre már nem volt lehetőség. Két kétségbeesett nap következett, most mit csináljunk? Aztán kezdtünk felocsúdni a kezdeti sokkból, és átgondoltunk mindent. Ok, menni fog ez nekünk, ha kettővel megoldottuk az életet, hárommal is meg fogjuk.

Jelenleg a 15. hétben vagyunk, minden rendben a babával, és ez a legfontosabb!

Őszintén szólva, még mindig vannak kérdések, amikre nem tudjuk a választ, hogy hogyan is lesz majd, de egyenlőre sodródunk az árral, valahogy majd csak lesz! Összességében az élet eldöntötte helyettünk, hogy legyen-e harmadik gyermekünk!