Ott tartottunk, hogy a császár mellett döntöttem!
Jött az
aneszteziológus, egy nagyon fiatal és nagyon kedves nő. Próbáltam meggyőzni,
hogy mindenkinek sokkal jobb lenne, ha elaltatna, hiszen az előző császárnál
8x szúrtak gerincbe és mivel az utolsó se volt tökéletes, végül a baba
kiemelése után mégiscsak elaltattak!
Ő pedig próbált meggyőzni, hogy az altatás
senkinek sem jó és ő nem fog nyolcszor szúrni, higgyem el, előbb sikerülni
fog! Kénytelen voltam ebbe is beletörődni, de azért egyezkedtem vele, hogy ha
már nincs altatás, legalább nevető gáz legyen! A szülésznő befáslizta a
lábamat, jött a műtős srác, felrakott a tologatós ágyra, betolt a műtőbe és
átrakott a műtő ágyra. Az anesztes elmondta, hogyan tartsam magam, majd
megkaptam az első érzéstelenítő szurit, majd a spinális érzéstelenítőt.
Lefektettek az ágyra és már el is kezdtem érezni a lábamban a zsibbadást, melegséget.
Pár perc múlva már azt sem éreztem, hogy vannak lábaim. Ok, tehát a drága
doktornő betartotta az ígéretét és már az első sikerült neki!
Jött a dokim és
jött egy doktornő is, majd elkezdték a műtétet, én pedig kaptam a „nevető
gázt”, amitől nevetni éppen nem nevettem, viszont hihetetlen nyugalom lett úrrá
rajtam.
Fájdalmat nem éreztem, kellemetlenségeket igen.
Néha olyan érzésem
volt, mintha a gyomromat a mellkasomba tolták volna, vagy gyomorszájon vágtak
volna és ettől nem kapnék levegőt, néha
olyan volt, mintha rángatnának… Mindeközben az anesztes és az ő aszisztense
próbáltak lekötni, beszélgettek velem, kérdezgettek. Azért néha én is
közbeszúrtam egy-egy kérdést, pl.: lehet már látni a babából valamit, minden
rendben van…? Aztán kiemelték azt a kis
emberpalántát, akit már olyan régen vártam, és akire olyan nagyon kíváncsi
voltam! A szülésznő megmutatta egy pillanatra, és kiment vele a műtőből.
Az az
egy pillanat is elég volt arra, hogy megállapítsam, úgy néz ki, mint az első
szülöttem, az ő bátyja.
És csak sírtam, sírtam, persze a boldogságtól és a
megkönnyebbüléstől, hogy minden rendben van! Rajtam még dolgoztak a dokik, ami
nagyon hosszú időnek tűnt, pedig kb. fél óra volt. Közben már felöltöztetve és
ellátva visszahozták az én kicsikémet, és kb. két percre az arcomhoz érintették
az arcát, én pedig csak pusziltam és pusziltam. Nem sírt, sőt, mintha érezte
volna, hogy ki az aki puszilgatja, egyáltalán nem vette zaklatásnak!
Csodálatos
volt!
Aztán sikeresen befejezték a műtétet, kitoltak a kórterembe, ekkor
délelőtt 11 óra volt. Délután négyig nem ehettem, nem mozoghattam, még a
fejemet sem volt szabad felemelni. Nővérke jött egy párszor, hol méhösszehúzó
injekciót kaptam, hol véralvadásgátlót, hol a lefolyt infúziótól szabadított
meg, de kedvesnek nem mondható stílusban! Három óra fele éreztem először az
egyik lábam, fél négy fele a másikat. Négy órakor megettem egy szendvicset,
majd megpróbáltam felkelni, ami a fájdalmak mellett nagyjából tíz percig
tartott. Kicsoszogtam a folyosóra, meglátta a nővérke és közölte, ha így
felkeltem, akkor megszabadít a katétertől is és a tűtől is. Ennél nagyobb öröm
akkor nem is érhetett volna!
Túl voltam a műtéten, és bár nagy fájdalmak kísérték, és a
kisbabámat aznap megfogni sem tudtam, de ott volt mellettem, és már csak a
regenerálódásra kellett koncentrálni!
És tudtam, valamin túl vagyok, de a java még csak most
fog kezdődni – otthon, három gyerkőccel! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése