A kiírt időpont: április 4.
A március 21.-ei vizsgálat alapján (elöregedett méhlepény,
nem megfelelő áramlás…) a Doktor úr úgy döntött, pénteken menjek be a kórházba,
egy jó kis szülés indításra!
Húúú, a víz levert, mert ez olyan volt, mint egy
programozott császár!
Jut eszembe, császár – az első gyermekemet természetesen
hoztam világra, a másodiknál császárra volt szükség. Volt viszonyítási alapom
és számomra a természetes szülés sokkal szebb, sokkal kevésbé fájdalmas, sokkal
könnyebb, éppen ezért most is erre készültünk a dokimmal egyetértésben! Azért
csütörtökön még NST-re kellett mennem a rendelőbe, ahol előttem egy vajúdó
kismama volt. NST után bementünk az orvoshoz, aki közölte, hogy MOST menjek be
a kórházba, ne reggel (persze azt nem tette hozzá, hogy úgy is be kell mennie
neki is most, hiszen van egy szülése, gondolta, vagy legalábbis bízott benne,
kettőt lezavar egy éjszaka alatt). Délután 5 óra volt. Egyből átfutott a
fejemen, hogy ok, a férjem és az anyám velem lesz a kórházban, apám külföldön
dolgozik, és bár már úton van hazafele, de ki tudja, mikor ér haza, akkor ki
lesz a másik két gyerkőccel?
Hazaérkezésünk után izzott a telefon a kezünk alatt!
Pár
telefon után sikerült elintézni, a barátnőm vigyáz rájuk 3 órát, utána egy
baráti házaspár váltja őt! (Halkan jegyzem meg, az első telefonok családon
belül zajlottak – milyen jó, ha az ember így számíthat a tágabb családjára :( !!!)
6 órakor elindultunk a kórházba! Fél hétkor megkaptam a tűt a karomba, rögtön
levert a víz, az ájulás szélére kerültem! Láb felemel, homlokra vizes ruha – ez
segített, észhez tértem ! Antibiotikumot kellett kapnom négy óránként, a
második után, este 11 órakor elkezdtem kapni az oxitocin infúziót, rám kötötték
az NST gépet, innentől ágyhoz voltam kötve.
Férjem az egyik kis széken, anyukám
a másik kis széken kínlódja végig az éjszakát, én az ágyon.
Teltek az órák, persze ólom lábakon, viszont a
fájások nem voltak elég erősek – NST szerint sem, érzetre sem! Reggel fél 6-kor
burokrepesztés, de a fájások még ezután sem erősödtek. Háromnegyed kilenckor
bejött a doktor úr és közölte, rám van bízva a döntést, mert várhatunk még,
hátha beindulnak a fájások, vagy császár. Kiment a szülőszobából, én pedig
elkezdtem zokogni, mert éreztem, itt már nincs mire várni!
Minden természetes
szüléssel kapcsolatos elképzelésem egy perc alatt a semmibe veszett!
Amikor visszajött, mondtam neki, hogy indulhatunk a műtőbe…
Folyt. köv.
 |
| én fogok érkezni |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése