Harmadik gyerek – legyen vagy ne legyen?

... ez itt a kérdés!

10 éve, kapcsolatunk elején, amikor tervezgettük közös jövőnket, határozott elképzelésünk volt arról, hogy három gyermeket szeretnénk. Teltek az évek, házasság, ház vásárlás – ahol két gyerekszoba kapott helyet a hálószoba mellett - , két sikertelen terhesség. Végül 2010. januárjában megszületett az én gyönyörű kisfiam!

Csodálatos 9 hónap

és viszonylag gyors és szintén csodálatos szülés után jöttek a mindennapok. Engem elkerült a szülés utáni depresszió, a férjem tökéletesen végezte apai teendőit, minden olyan éteri volt, mintha nem is ezen a földön élnék. Sokszor feltettem magamnak a kérdést: „Megérdemlem én ezt a boldogságot?”

Kérdés nem volt, hogy jöhet a második baba. Kisfiam ekkor 2 és fél éves volt. 4 hónap próbálkozás után meg is fogant a kistesó.

És itt borult minden olyan érzés, amit előzőleg a terhesség köré szőttem!

Már a 13. héten elkezdődtek a problémák, amikor is vastag nyakiredőt mértek a babánál, ezért elküldtek méhlepény mintavételre, a Down-szindróma kizárása végett.
Ok, ezen túl voltunk, már csak az eredményre kellett várni, egy hetet. És megjött az eredmény, ami negatív volt minden olyan kromoszóma rendellenességre, amit vizsgálni tudtak. Itt már a nemét is megtudtuk, kislány. Ezután elküldtek magzati szív ultrahangra, mondván biztos ott lesz valami probléma, azért mértek vastag nyakiredőt. El is mentünk, ahol a főorvos asszony azt mondta, van egy pici lyuk a szívén (VSD gyanú), ami a szülésig vagy utána még össze is nőhet,  ha nem, akkor 2-3 évesen megműtik, de ettől teljes életet élhet a gyermek.
Nyilván nem örültünk, de megnyugodtunk. Aztán 34 hetesen arra lettem figyelmes, hogy bármit csinálok, nem mozog a baba. 4 napig küldözgettek a kórházba be s haza. Volt, hogy délután kettőkor úgy küldtek el, hogy menjek haza, egyek sok csokit, attól biztos el fog kezdeni mozogni, majd 6-ra menjek vissza.

Éreztem, hogy ez nem lesz elég, itt ennél nagyobb a baj.

Az ötödik nap küldtek át a Sote-ra, ahol azonnal sürgősségi császárt alkalmaztak, ugyanis ellenanyagot termeltem a baba ellen, ami felemésztette a vörös vértestjeit, tehát súlyos vérszegényen  vették ki a babát, az utolsó utáni pillanatban.
Nehéz napok jöttek, koraszülött intenzív egy hét, utána még 10 nap koraszülött osztály. Hála Istennek minden vizsgálat eredménye jó lett, nem volt lyuk a szívén…

Akkor, ott eldöntöttük, hogy ebből nem kérünk még egyszer, elég a két gyermek, főleg hogy a nemek aránya is tökéletesen alakult!
Teltek a hónapok, és valahogy teljesen más volt minden, mint az elsőnél. Persze, hiszen már kettőről kellett gondoskodni, nyilván sokkal nehezebb volt. De már egy év után kezdtem pedzegetni életem párjának,

mi lenne, ha mégis bevállalnánk azt a harmadikat?

Hiszen olyan jól sikerült gyermekeink vannak, szépek, okosak, jó, hát a természetük kicsit nehéz, és baromi elevenek, de mégis! Először kézzel-lábbal tiltakozott ellene, én pedig nem erőszakoskodtam, hiszen tudtam, azzal semmire nem megyek!
Pár hónap után már kezdett ő is megbarátkozni a gondolattal! És akkor megbeszéltük, hogy abbahagyom a gyógyszert, 3 hónap tisztulás után pedig próbálkozunk. Eltelt egy hónap, és a lányunkkal egyre nehezebb volt. Nagyon hisztis korszakát élte, épp ezért átgondoltuk, átbeszéltük, hogy inkább még várunk azzal a harmadikkal.
Megbeszéltük, hogy adandó alkalommal elkezdem újra szedni a gyógyszert. Csak erre már nem volt lehetőség. Két kétségbeesett nap következett, most mit csináljunk? Aztán kezdtünk felocsúdni a kezdeti sokkból, és átgondoltunk mindent. Ok, menni fog ez nekünk, ha kettővel megoldottuk az életet, hárommal is meg fogjuk.

Jelenleg a 15. hétben vagyunk, minden rendben a babával, és ez a legfontosabb!

Őszintén szólva, még mindig vannak kérdések, amikre nem tudjuk a választ, hogy hogyan is lesz majd, de egyenlőre sodródunk az árral, valahogy majd csak lesz! Összességében az élet eldöntötte helyettünk, hogy legyen-e harmadik gyermekünk!