Az élet nagy történései

Harmadik kis csöppségünk márciusban jött világra!

De az élet furcsa helyzet elé állította anyucit és közvetve apucit is!

Történt ugyanis, hogy az eddigi munkahelyemről úgy jöttem el szülni, hogy oda nem szeretnék visszamenni dolgozni! Úgy gondoltam, lesz elég időm keresgélni, hiszen még két évet itthon leszek! Csakhogy a nyáron kiderült, a hozzánk legközelebbi óvodában lett egy megüresedett óvónői állás. A fiam itt fejezte be most az ovit, a lányom pedig itt kezdi!

Hát, nem haboztam elvállalni!

Ugyanis nagyon gyorsan végig futottak az agyamon az előnyök – itt van közel, akár biciklivel is mehetünk! Egyik oldalán az iskola, ahol a nagy kezd, másik oldalán a bölcsőde, ahol a pici jövőre, másfél évesen kezdhet, helyben pedig a középső gyermek, vagyis sehova nem kell utazni!

Ez hosszú távon felbecsülhetetlen!

Persze a legkisebbért a szívem szakad majd meg, hiszen fél éves és anya már dolgozik, de az egész családot globálisan kell néznem!

Azért vicces, hogy amikor a harmadik gyermekünkkel várandós lettem, pár embertől megkaptam, hogy csak azért szülök, mert nem akarok dolgozni, most pedig ugyanezektől az emberektől azt kapom, hogy milyen anya vagyok, hogy nem akarok a kisbabámmal itthon maradni! 

Ezekkel a véleményekkel már nem foglalkozom, mert csak a család a fontos, hogy nekik mi a jó! 

Mivel a bölcsődéhez még nagyon kicsi a fiam, ezért felfogadtam egy anyukát, aki vigyáz rá, míg mi dolgozunk! Persze megfordult a fejembe, hogy remélem így is én maradok neki az ANYA…

Így sem lesz könnyű, tudom. Munka, háztartás, egy iskolát kezdő gyermek, akivel tanulni kell, egy óvodát kezdő gyermek, akivel játékosan tanulni kell és egy baba, akit szintén nagyon sok mindenre meg kell tanítani és pótolni kell a külön töltött időt!

És ezt még megfejeltük egy felújítással, új szobákat kapnak a lurkók. Jelen pillanatban még pár napom van itthon, itt állunk a sitt tetején, festés előtt, bútorvásárlás előtt, de a klasszikusat vallom: 

az élet úgy szép, ha zajlik!

Munka család mellett

Az ember életében alapvetően sok első nap van. Első nap a bölcsődében, óvodában, iskolákban, munkahelyen, egy gyermek után a munkahelyen, két gyermek után a munkahelyen..! Eljött ez a nap is, két gyermek után az első munkanap. Egy hét beszoktatás után a két évesemet bizony reggel fél hétre kellett bölcsibe vinnem. A nagynak is újdonság a reggeli ügyeleti csoport az oviban. Reggel kelés, gyors felöltözés, fogmosás, cipő, mellény, két keksz a kézbe és már indulhatunk is! Könnyebben ment, mint gondoltam, biztos csak az első nap varázsa. De nem, mert a következő napok reggelei ugyanilyen játszi könnyedséggel indulnak.

Büszkeség tölt el, hogy két ilyen nagyszerű csemetém van. Persze a büntetés sem marad el, amit persze én kapok, főleg a kicsitől délutánonként itthon. A 4 és fél óra, amit bölcsi után itthon tölt az esti lefekvésig, egy pokol. Nagyjából öt percenként fél perc szünettel ordít, hisztizik, vinnyog mindenért, bármiért, akármiért. Egy délután körülbelül 25ször fogalmazódik meg bennem a kérdés: 

„Jézusom, mostantól komolyan ez lesz???” 

És azért a nagy sem könnyíti meg a helyzetemet, vele az oviban vannak problémák, mármint a magatartásával. Közben vissza kell zökkenni két és fél év után a munkába.  Jól akarom csinálni, mindennel kész szeretnék lenni határidőre, és úgy, hogy tökéletes legyen az, amit leteszek az asztalra, nem pedig csak összecsapom, hogy elmondhassam, ez is meg van. Ez nem én vagyok!!! Ezért munka után itthon még munka, fél 4kor rohanás a gyerekekért, majd megint munka este 9ig. A fürdetésnél fél nyolckor tartok egy kis szünetet! Ehhez bizony szükség van egy nagyon segítőkész és az itthoni dolgokban is profi apukára, aki nálunk bizony rendelkezésre is áll! De!, amikor ez a profi apuka két hét után megkérdezi tőlem, és még csak nem is szemrehányóan, hogy: 

„Azért néha ránk is lesz egy kis időd?"

akkor bizony az ember lánya elgondolkodik és elszégyelli magát. Mert bizony tényleg, két hét alatt csak a munkámra koncentráltam, a gyerekeimet elhanyagoltam, a lakás, főzés, gyerekek a férjemre maradt, aki reggel 5 órára jár dolgozni, úgyhogy igaza van. Meg kell találnom az egyensúlyt, azt a bizonyos arany középutat. És bizony ez kegyetlen nehéz! Először átgondolom, mit kellene máshogy csinálnom, hogyan osszam be máshogy az időmet. Itthon csak addig dolgozom, amíg délután nem kell a gyerekekért menni. Miután hazajönnek, foglalkozok velük addig, míg el nem vonulnak ketten játszani. Akkor főzök valami egyszerűt és gyorsat abból a menüsorból, amit előző hétvégén összeállítottam a következő hétre – persze apa segít! Ha fürdés és lefektetés után van még időm és kapacitásom, akkor dolgozok egy kicsit, ha nincs, akkor összebújok végre apával! – mert ő is megérdemel egy kis törődést, és én is! És láss csodát, két újabb hét elteltével a kicsi manó már csak kétszer háromszor hisztizik egy délután alatt. A naggyal a problémák még fenn állnak, de azt is próbáljuk kezelni, hátha két hét múlva már ez is javulni fog!

A lényeg, hogy két gyermek, háztartás, férj mellett megszervezni az életet borzasztó nehéz feladat úgy, hogy az egyik oldal se, másik oldal se legyen elhanyagolva, közben te is jól érezd magad a bőrödben. Nekem ezt még tanulnom kell és főleg azt, hogy az előre jól megtervezett heti rendbe bizony váratlan dolgok is közbeléphetnek!