Kezdődik a suli, az ovi és a munka...

Hát, eljött ez az idő is!

Újra munkába álltam, a nagy elkezdte az iskolát, a középső az óvodát.

Kezdjük a sulival!

Első osztály, oviból érkezés, ahol még minden a játékosságról szólt, ahol még mindenért többször szóltak az óvónénik, ahol még semmi nem volt olyan komoly! Erre a változásra átállni egy hatéves gyereknek bizony idő kell!
Nekünk olyan tanítónénik vannak, akik sportosztály lévén (ahol a lányok száma bizony elenyésző) kemény kézzel fogják a gyerekeket! Ezzel nincs is bajom! Csak nagyon úgy fest a dolog, hogy az én csemetémnek ez az átállás bizony nem megy két hét alatt. Az eszével nincs gond, az órák érdeklik és jól is teljesít, ügyes, ha odafigyel arra, hogy mi a feladata!

Mert bizony van úgy, hogy „nem hallja”, hogy minden tárgyat, ami a képen van, ki kell színezni, és ő csak egy párat színez ki!
Erre persze a legrosszabb nyomdát kapja, az elefántot (a közepes az oroszlán, a legjobb a bagoly)! Ilyenkor mérges vagyok, mert tudom, mire képes és ezt elrontani a figyelmetlenséggel, hááát…
Aztán van, hogy a mosdóba tanúsított magatartása miatt kap elefántot – eddig nem nagyon látott piszoárt, a suliban viszont van, és ráadásul még el is van dugulva! Így állandóan huzigálni kell, mert olyan érdekes, ahogy a víz lassan lefolyik! Az eddigi számvetés 3 elefánt, 3 oroszlán, 11 bagoly órai munkára, 7 bagoly ebédre (mert mindig megeszi az ebédet)!
Tehát nagyon jó átlag, csak az a három elefánt ne lenne – nagyon rosszul tudom lelkileg megélni, mikor kap egyet! Ezt még meg kell tanulnom nekem is kezelni! Kicsit olyan érzés, mint amikor én kaptam anno rossz jegyet az iskolában – azt is nagyon utáltam!

Aztán itt van ugye a középső!

Óvoda, nagyon jól indult az első reggel, de ugyanabban az oviban vagyunk, és az udvaron bizony találkoztunk! Na onnantól el sem akarta engedni a kezemet, a gyerekeket hessegette el tőlem, hogy „én anyukám”, és hasonlók! Az udvarról bemenetelnél meg persze hiszti, hogy nem jöhet velem! Persze, megértem, hiszen látja, hogy idegen, vele egykorú gyerekek fogják a kezemet… 

De ez a helyzet két hét elteltével is csak egy nyúlfaroknyit javult, és akármilyen megértőek a kollégák, azért ez is frusztrál egy kicsit!

A legkisebb még mindig egy tündér, 

semmi nem tudja kizökkenteni a nyugodtságából! Ugyanúgy végig alussza az éjszakát, a nap közbeni alvással sincs gond, az evéssel se… Van egy másik anyuka, aki vigyáz rá, amíg mi dolgozunk (hiszen még csak fél éves), nem vette zokon a dolgot, és még jobban tudunk örülni, mikor meglátjuk egymást, pedig azt hittem, az eddigi egymás iránti rajongásunkat nem lehet überelni!

És végül itt vagyok én! Jó érzés újra a társadalom hasznos tagjának gondolni magam, jó kiszakadni itthonról! Egy új közösségbe kerültem, ahol nagyon jól érzem magam, a kollégák kedvesek, a gyerekek cukik! A saját gyerekeimhez is több türelmem van, mert megbecsülöm a velük töltött időt! Úgy érzem, most minden a helyén van! Nem mondom, hogy nem vagyok fáradt, jól esne néha egész nap aludni, ugyanakkor ez jól eső fáradtság, és valahonnan mindig jön az utánpótlás erőből!

Az élet nagy történései

Harmadik kis csöppségünk márciusban jött világra!

De az élet furcsa helyzet elé állította anyucit és közvetve apucit is!

Történt ugyanis, hogy az eddigi munkahelyemről úgy jöttem el szülni, hogy oda nem szeretnék visszamenni dolgozni! Úgy gondoltam, lesz elég időm keresgélni, hiszen még két évet itthon leszek! Csakhogy a nyáron kiderült, a hozzánk legközelebbi óvodában lett egy megüresedett óvónői állás. A fiam itt fejezte be most az ovit, a lányom pedig itt kezdi!

Hát, nem haboztam elvállalni!

Ugyanis nagyon gyorsan végig futottak az agyamon az előnyök – itt van közel, akár biciklivel is mehetünk! Egyik oldalán az iskola, ahol a nagy kezd, másik oldalán a bölcsőde, ahol a pici jövőre, másfél évesen kezdhet, helyben pedig a középső gyermek, vagyis sehova nem kell utazni!

Ez hosszú távon felbecsülhetetlen!

Persze a legkisebbért a szívem szakad majd meg, hiszen fél éves és anya már dolgozik, de az egész családot globálisan kell néznem!

Azért vicces, hogy amikor a harmadik gyermekünkkel várandós lettem, pár embertől megkaptam, hogy csak azért szülök, mert nem akarok dolgozni, most pedig ugyanezektől az emberektől azt kapom, hogy milyen anya vagyok, hogy nem akarok a kisbabámmal itthon maradni! 

Ezekkel a véleményekkel már nem foglalkozom, mert csak a család a fontos, hogy nekik mi a jó! 

Mivel a bölcsődéhez még nagyon kicsi a fiam, ezért felfogadtam egy anyukát, aki vigyáz rá, míg mi dolgozunk! Persze megfordult a fejembe, hogy remélem így is én maradok neki az ANYA…

Így sem lesz könnyű, tudom. Munka, háztartás, egy iskolát kezdő gyermek, akivel tanulni kell, egy óvodát kezdő gyermek, akivel játékosan tanulni kell és egy baba, akit szintén nagyon sok mindenre meg kell tanítani és pótolni kell a külön töltött időt!

És ezt még megfejeltük egy felújítással, új szobákat kapnak a lurkók. Jelen pillanatban még pár napom van itthon, itt állunk a sitt tetején, festés előtt, bútorvásárlás előtt, de a klasszikusat vallom: 

az élet úgy szép, ha zajlik!

Egy felettébb érdekes nap

Reggel felkeltünk, elkészítettem a gyerekeket, elvittem őket bölcsibe, oviba. Otthon hallottam, hogy

a kicsi, aki két és fél hetes, szörcsög.

Kiszívtam az orrát (nem tetszett neki, amit persze totálisan megértek, nekem persze magas fokon jelentkezett a lelkiismeret-furdalás, amit próbáltam elnyomni azzal az egy szóval, hogy muszáj!), jó kis sárgás trutyi jött belőle. Bejelentkeztem a házi orvoshoz. Megvizsgálta, közölte, hogy jó taknyos, és felülfertőződött, kap rá antibiotikumos orrcseppet, a tüdeje tiszta, a füle nem gyulladt, viszont szájpenésze van (amire mi azt hittük, hogy a nyelvén megült a tej, na az a szájpenész.

Úgyhogy még így, két gyerek után is tud egy harmadik újat mutatni a szüleinek) ! Naponta sokszor orrszívás, háromszor orrba csepegtetés, ötször nyelv ecsetelés – ez utóbbit evés előtt nem lehet, de evés után sem, mert akkor hányni fog, szóval két etetés között fel kell kelteni és akkor megcsinálni! Szegénykém, épphogy megszületett, máris milyen „traumáknak” van kitéve! Elmentem a patikába, kiváltottam a recepteket, hazamentünk.

Alig egy óra elteltével csörög a mobilom. Az oviból hívtak, hogy legnagyobbam

leesett a csúszda legtetejéről,

és bár külsérelmi nyom nem látható rajta, a magasságot figyelembe véve mégiscsak el kéne vinni őt orvoshoz! Riasztottam a férjemet, aki negyed óra múlva már otthon is volt, elment a gyerekért, majd az éppen ügyeletes Országos Baleseti Intézetbe! Még szerencse, hogy viszonylag gyorsan végeztek, egy óra alatt. Csináltak a fejéről röntgent, a hasáról ultrahangot, hála Istennek minden negatív lett. Férjem elmesélése szerint nagyon fegyelmezett volt a kis drága a vizsgálatok alatt, persze félt is, nehogy bent tartsák a kórházban! A doktornő is azt mondta, hogy nagyon szerencsések vagyunk, mert bizony sokkal komolyabb dolog is lehetett volna ebből! Pár napig még figyelgetni kell, ne rohangáljon, ne másszon fel sehova! Hazajöttek, már hozták a középsőt is a bölcsiből. Eltelt a délután, a legkisebbet kezelgettük mindennel, amivel kellett, a nagy pihent a szobájába, a középső az udvaron játszott. 

Este az egyetlen tökéletesen egészséges lánygyermekünk ment fel az emeletre,

megbotlott, és a lépcső szélét lefejelte a fogával,

de úgy, hogy a felső első foga kilazult, közben a felső száját is elharapta, ami ugyebár még vérzett is. Próbáltam visszaigazítani a helyére a kis fogacskát több-kevesebb sikerrel. Egy órán keresztül el se mozdult az ölemből, csak sírt!

Nap végén összefoglaltuk a férjemmel, hogy három gyerekünk van, és mind a hárommal egy napon történt valami negatívum. Reméljük, fél évig most nyugalom lesz – bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez megmarad a remény fokán!