Még májusban hangzott el a mondat: nagymama leszel!
Egymásra néztünk a leendő nagypapával és mosolyogva tártuk kezünket ölelésre,
miközben fejünkben csak úgy száguldoznak a gondolatok…
Remek, csak ne kiabáljuk el, mert még bármi történhet.
A nagypapa teljesen elhatárolódott, ő majd akkor kezd örülni, ha túl leszünk a
kritikus 3 hónapon és ezt be is tartotta.
Én nem bírtam magammal, azonnal „nyakamba vettem” az internetet és elkezdtem
olvasni. Döbbenetes számomra, hogy a „semmiből” egyszer csak egy kis ember
cseperedik. Nagyon koncentráltam, hogy lány legyen, bár már tök mindegy, ez már
eldőlt, de mégis, hátha… Lelkem mélyén éreztem fiú lesz, de ezt csak a
nagypapának mondtam. Aki ismer tudja, hogy megérzem a dolgokat, így elkeserítő
volt szegénynek hallania, hogy lányos apukaként hiába akar lányos nagypapa lenni,
ez szerintem nem fog összejönni.
Mi lesz vajon a neve?
Nagypapa ámulva nézte és hallgatta mikkel foglalkozom.
Többször rávilágított, ez egyáltalán nem az én (mi) dolgom, de nem bírt
eltántorítani, én csak agyaltam. Ismerve a lányunkat, bármit el tudtam
képzelni, bár lelkem mélyén valami különleges, ritka névről álmodoztam. Miután
mindegyik felmerülő névvel volt valami probléma, elneveztem Ludmillának, amitől
mindenki kiszédült, de jó játék volt naponta kampányolni a Ludmilla név
mellett. Néha már magam is elhittem, hogy lassan megtetszik ez a név
mindenkinek és komolyan elgondolkodnak, hogy tényleg így hívják majd a
kislányt. „Munkanév” így aposztrofáltam. Én tudtam, hogy FIÚ lesz így könnyedén
vicceltem ezzel.
Fiúnéven amúgy senki sem gondolkodott, mindenki lányt akart.
Szegények, elhitték, hogy lány lesz.
„Ludmilla” első perctől kezdve megkeserítette anyukája életét. Ami probléma
felmerülhet az első 3 hónapban, az felmerült.
Ez volt talán az első pillanat, hogy nagymamaként színre lépjek.
Mi a dolgom?
Támogatni az anyukát, az én lányomat, hogy túlélhető ez az időszak, sokkal jobb
és könnyebb lesz majd, bár nem hallgathattam el, hogy akkor majd más problémákkal
kell megküzdenie.
Sokra nem ment a támogatásommal.
Június végéig tartott a Ludmillás játék a genetikai
ultrahangon kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy egy kis pasi érkezik majd,
valamikor december végén, január elején.
Fiúnevekkel nem foglalkoztam. A szülők némi hezitálás
után a Botond nevet választották.
Meglepődtem, tényleg valami „karakteresebb” nevet vártam.
Itt volt az idő foglalkozni a nagyszülőséggel. Néhány ismerős család már évek
óta éli a nagyszülők ilyen-olyan életét, így konzultálhattam velük a
tapasztalataikról. Aztán ott vannak azok, akiknek ugyan még nincs unokájuk, de
határozott elképzeléseik vannak arról, milyenek is lesznek majd nagyszülőként.
Szerintem minden lelendő szülő és nagyszülő is
elhatározza mi és hogyan lesz, aztán az élet szépen átírja a nagy
elhatározásokat.
Nagymamaként sem hiszem, hogy ki tudok bújni a bőrömből, végtelen türelmem van,
de óriási elvárásaim. Na itt már a nagypapa is bekapcsolódott (némileg) az
unoka várásba, bár még mindig tartott némi távolságot, mert úgy gondolta
(gondolja), hogy majd, ha megszületik, akkor veti bele magát a nagypapaságba.
Az elmúlt hónapokban bármerre jártunk minket is elkapott a „vegyünk valamit az
unokának” őrület. 1-1 ruhácska (bár akkor még azt sem tudtuk mekkorának
születik), 1 kiscipő és hasznos ajándék is megvásárlásra került.
Persze, hogy mi is belefutottunk máris a nézetkülönbségekbe. Nem szólunk bele
semmibe, de vannak dolgok, amiket valahogy „át kell nyomni” a szülőkön. Ilyen
pl. a mobil légzésfigyelő.
Aztán vannak dolgok, amiket nekem kell „átnyomni” a nagypapán. Szent meggyőződésem
volt, hogy vennünk kell plüss valamit. Egészen addig állt ellent a nagypapa,
amíg „szembe nem jött” egy nagyon édes plüssállat. Lecövekelt, aztán már csak
azt kellett eldönteni, melyiket is vegyük meg…
