Túl az első műtéten – 3. rész

Hát, eljött a nagy nap! Reggel 6-kor, az utolsó pillanatban keltettük kislányunkat, nehogy eszébe jusson enni vagy inni.

Negyed hétkor indultunk a kórházba.

Mentünk lefele a lépcsőn, a gyerek persze nem engedte, hogy megfogjam a kezét, már pont mondani akartam, hogy lassan, odafigyelj, amikor félrelépett, és előre arccal leesett három fokot.
Felkaptam, persze ordított, elharapta a száját, dőlt belőle a vér, jól fel is dagadt és megütötte a fogát. Gondoltam is magamban, na tuti, hogy emiatt nem fogják megműteni.
A kocsiban, az ölemben megnyugodott.

Odaértünk a kórházba, jelentkeztünk a betegfelvételen, majd felmentünk az osztályra. Ott a folyosón vártunk, míg az előző beteg elhagyta a szobánkat. Magán szobát kértünk, úgy gondoltuk, ez a megoldás mindenkinek sokkal jobb lesz. A szobában két ágy volt, tv a közszolgálati adókkal, éjjeli és ruhás szekrény, mosdó.

Jött a nővérke, kb. negyed kilenckor, 

hozta a bódító löttyöt, amit kis szörpibe kellett belekeverni, de a gyerek még az édes szörppel sem itta meg! Nővérke elment bódító kúpért, közben én beledugtam a nyelvem az „ innibe”, hát nem csodálkozom, hogy nem itta meg, mert még szörppel is olyan keserű volt, mint az epe! Kúpot benyomta, majd elment.
Két perc múlva a gyerek mozgása már bizonytalan volt, úgyhogy ölbe vettük.
Újabb két perc múlva már úgy nézett ki szegénykém, mint aki kábítószerezett, csak vigyorgott, a szemei üvegesek voltak, összeakadtak a szavak, el volt ernyedve.
Kicsit mosolyogtunk rajta, utána elsírtam magam, mert szörnyű érzés és látvány volt!
Fél kilenc után valamivel jött a műtős fiú, de végül apa vitte ölbe a műtőig a kiscsajt. Ott átvette a műtős fiú, adtunk neki puszit, majd bevitték a műtőbe, én pedig csak sírtam, sírtam.
Ekkor volt 8 óra 40 perc. A doktornő azt mondta, mindennel együtt 40 perc a műtét.

Vánszorogtak a percek, 

alig vártam a 9 óra 20 percet. És el is érkezett, de a gyerek sehol. 25-kor se, 30-kor se. 35-kor szólt ki a doktornő, hogy minden rendben, csak kicsit nehezebben ébred. Az orrmandulája nem volt extrém nagy, a füle viszont nagyon csúnya volt. 40-kor kihozták a műtőből, szegénykém csak ordított. Bementünk a szobába, az ölembe adták, nyugtattam, mert csak sírt és sírt, és olyan furcsán vette a levegőt, gondolom az altatás alatti lélegeztetés vagy intubálás miatt. Elég hamar, 10 perc alatt megnyugodott és vissza is aludt. Egy óra múlva ki kellett mennem a mosdóba, átadtam az apukájának, persze felébredt és amíg vissza nem értem, ordított. Aztán az ölembe visszaaludt. Ez kb 2 óráig tartott. Utána már ihatott egy kis teát. Miután teljesen magához tért, az volt az első dolga, hogy bár nem direkt, de kitépte a kezéből a kanült. Hála Istennek, nem tettek bele másikat!
Ezután hamar visszatért a lendülete, mehettünk sétálni (persze úgy kellett visszafogni, hogy ne rohanjon), később ehetett fagyit, joghurtot. 

Így telt el a műtét napja.
Az éjszaka nagyon nyűgösen telt, sokszor felsírt álmában és nagyon nyugtalan volt. Reggel pedig megkaptuk a zárójelentést és mehettünk haza. 

Túl vagyunk rajta és nem is volt olyan nehéz, mint gondoltuk, de azért remélem nem kell többet ilyen tortúrának kitenni. 

Túl az első műtéten – 2. rész

Ott tartottunk, hogy hétfő, labor, aneszteziológus, EKG. Reggel háromnegyed nyolcra már az osztályon voltunk. Jelentkeztünk az osztályos főnővérnél, odaadtuk a vizeletet, ő pedig először is elküldött EKG-ra.

Lementünk három emeletet, vártunk kb. 5 percet.

Ez volt az első olyan öt perc, amikor leizzadtunk,

hiszen a mi gyerekünk nem ismeri a türelem fogalmát. Rohangált fel-le a folyosón, mindenhova felmászott, olyan igazi kis hiperaktív volt (még a szokásosnál is fokozottabban! ). Behívtak az EKG-ra, ami felnőtt EKG volt, így a tappancsok állandóan leestek, hol az egyik, hol a másik.
Egy percre mozdulatlanul kellett volna lennie a leányzónak, persze ez sem ment, hol a kezét emelte fel, hol a fejét…., így a vizsgálat az átlagnál hosszabb volt, és szerintünk így sem tökéletes, de már az EKG-s is úgy volt vele, jó lesz az, csak menjünk már.

Itt izzadtunk le másodszor!

Ezután visszamentünk az osztályra, jöhetett a vérvétel – 4 cső vért vettek le szegénykémtől, jól megforgatták benne a tűt, mert nem igazán akart jönni a vére

– harmadik leizzadás.

Ezután annyira elfáradt a nagy ordításban, hogy legalább nem kellett utána rohanni, apa ölbe vitte át az aneszteziológushoz, a konzultációra. Ott leültünk, kapott enni-inni (eddig éhgyomorra volt), 20 percig minden rendben volt.
Aztán elmúlt a vérvétel okozta sokk, jól is lakott, erőre kapott és jöhetett az újabb rohangálás! Összesen 40 percet vártunk, mire behívott az aneszteziológus doktornő. Ott kb. negyed órát voltunk, a doktornő kérdezett az eddigi 3 éves életéről, én válaszoltam, utána elmondta az instrukciókat, mit és meddig ehet, mibe öltöztessük a műtéthez, ő lesz az első, akit műtenek – hála Istennek, és hogy kicsit komplikáltabb lesz az ő altatása, mivel koraszülött volt és lélegeztető gépen volt egy napig, ezáltal a gégéje kicsit szűkebb.
Elmondta, hogy műtét után mire számítsunk – a gyerekek ilyenkor csípnek, rúgnak, harapnak, ordítanak kb. 2 órán keresztül, mikor ehet-ihat először…
Végeztünk, mehetünk haza, rápihenni a következő nagy napra, a műtétre.
Három gyermekes anyuka és apuka vagyunk, de számunkra is új történés ez, hiszen még egyik gyermekünket sem műtötték, nem tudtuk mire is számítsunk!
Azért hazafele, a kocsiban megállapítottuk, nem lesz egyszerű menet!

Párszor még leizzadunk?

Túl az első műtéten

2015 őszén férjemmel észrevettük, hogy második gyermekünk nem hall rendesen. 

Elmentünk közkórházba hallásvizsgálatra, ahol nem működött az egyik gép, tehát nem sokra mentünk vele.

Elmentünk egy másik közkórházba, egy kiváló fül-orr-gége doktornőhöz, aki el is vállalta volna az orrmandula műtétet, de sajnos kislányunk akkor még csak 2 éves múlott, ezért átirányított a gyerekosztályra. Mivel én ezen a kórházon belül ragaszkodtam volna ehhez a doktornőhöz, inkább kerestünk egy magán orvost ott, ahol lakunk.
Találtunk is egy másik nagyon jó hírű doktornőt. Volt hallásvizsgáló gépe, ami kimutatta, hogy csemeténk mind a két fülére rosszul hall. Írt fel orrsprayt, és vissza kellett volna mennünk négy hét múlva kontrollra, ott derült volna ki, hogy műtét vagy nem műtét. Hát ez sajnos elmaradt, aminek egyik oka, hogy a kis drágánk folyamatosan náthás volt (így a hallásvizsgálat is más  eredményt mutat), másik oka, hogy épp harmadik gyermekünket vártuk. Így idén, nyár elején (amikor már három hete nem volt náthás) visszamentünk, hiszen a beszéde még mindig el van maradva az átlagtól, és láthatóan nem hallott jól.

A hallásvizsgálat eredménye ugyanaz, egyik fülére sem hall jól, tehát jöhet a műtét – orrmandula kivétele + tubus mind a két fülbe (a tubus vékonyabb, mint egy tű, de úgy néz ki, mint egy tű), a dobhártyát felszúrják, és a lyukba behelyezik a tubust, ami segít az ott pangó folyadék távozásában. Ugyanis, ahol normális esetben levegőnek kellene lennie, ott gyermekünknek folyadék van, ami nem tud magától ürülni.
Olyan a hallása, mintha állandóan víz alatt lenne! A tubus  4-14 hónap között magától távozik a fülből – jó esetben. Augusztusban lett volna a műtét, de lett egy lemondott hely, így 6 nap múlva vált esedékessé.

Felgyorsultak az események!

Örültem is, hiszen most nem beteg, otthon vagyunk előtte is, utána is – nyári szünet lévén, de kis sokkot is kaptam a tempótól J !
Hétfő reggel vérvétel a kórházban, vizelet leadás, EKG, aneszteziológusi konzultáció, kedd reggel osztályra vétel és műtét. Ezt a két-három napot elmesélem a folytatásban….