Nagyszülők egymás közt - Derült égből nagyik…

A 9 hónap biztos nem csak azért lett „kitalálva”, hogy az anyuka/apuka felkészüljön a szülőségre, hanem hogy a nagyik is megszokják a gondolatot, unokájuk lesz. Egy programozott császár egyszerűsíti a helyzetet, abban mindenképp, hogy nem kell izgulni, fel lehet készülni a kis poronty érkezésére.

Így aztán, karácsony Szent estéjén boldogan eszi végig az egész család a menüt, önfeledten örülünk az ajándékoknak és órákon át csodáljuk, ahogy a kis manó, ott anyukája pocakjában, mekkora dzsemborit rendez. Mindannyian tudjuk, hogy ez az utolsó ilyen karácsony. Jövőre már a kicsiről szól minden, az ő időbeosztásához alkalmazkodik mindenki, az ő mosolyát, örömét lessük majd. Éjjel meghitt kettesben a nagypapával megállapítjuk, hogy érdemes volt annyit készülni az ünnepre. Boldogan hajtjuk álomra fejünket, tudva, hogy már csak 5 nap és jön az unoka.

Másnap délelőtt már közel sem vagyunk annyira biztosak abban, hogy van még akárhány nap is, mert úgy néz ki az unoka úgy döntött, ebből a karácsonyból ő rendesen kiveszi a részét. Ülünk a szülőszoba előtt, érkezik az orvos, nyugi -mondja, majd beviharzik a műtőbe.

Pár perc és sírás hallatszik, ez a mi unokánk – mondja a nagypapa. Csak ül, de az arca mindent elárul. Egy boldog nagypapa arca néz vissza rám. Talán fél óra sem telik el, és már a kezünkben van az unokánk.

Váratlanul, előbb érkezett, de egészséges kisbaba.

Eddig lehetett halogatni, hogy majd ekkor, meg akkor leszünk nagyik, innentől kezdve, ha derült égből is, de nagyik lettünk!

Hazafelé a kórházból fejben átrendezzük a programokat, kvázi mindent törlünk és az elkövetkezendő napokat a kórházban töltjük a kis családdal.

Boldogan újságoljuk el a barátainknak, hogy bár Botond „ellopta” a karácsonyt, nagyon boldogok vagyunk.

Érkezik a harmadik baba - Szülés történet 2. rész

Ott tartottunk, hogy a császár mellett döntöttem!

Jött az aneszteziológus, egy nagyon fiatal és nagyon kedves nő. Próbáltam meggyőzni, hogy mindenkinek sokkal jobb lenne, ha elaltatna, hiszen az előző császárnál 8x szúrtak gerincbe és mivel az utolsó se volt tökéletes, végül a baba kiemelése után mégiscsak elaltattak!

Ő pedig próbált meggyőzni, hogy az altatás senkinek sem jó és ő nem fog nyolcszor szúrni, higgyem el, előbb sikerülni fog! Kénytelen voltam ebbe is beletörődni, de azért egyezkedtem vele, hogy ha már nincs altatás, legalább nevető gáz legyen! A szülésznő befáslizta a lábamat, jött a műtős srác, felrakott a tologatós ágyra, betolt a műtőbe és átrakott a műtő ágyra. Az anesztes elmondta, hogyan tartsam magam, majd megkaptam az első érzéstelenítő szurit, majd a spinális érzéstelenítőt. Lefektettek az ágyra és már el is kezdtem érezni a lábamban a zsibbadást, melegséget. Pár perc múlva már azt sem éreztem, hogy vannak lábaim. Ok, tehát a drága doktornő betartotta az ígéretét és már az első sikerült neki!

Jött a dokim és jött egy doktornő is, majd elkezdték a műtétet, én pedig kaptam a „nevető gázt”, amitől nevetni éppen nem nevettem, viszont hihetetlen nyugalom lett úrrá rajtam.

Fájdalmat nem éreztem, kellemetlenségeket igen.

Néha olyan érzésem volt, mintha a gyomromat a mellkasomba tolták volna, vagy gyomorszájon vágtak volna és ettől nem  kapnék levegőt, néha olyan volt, mintha rángatnának… Mindeközben az anesztes és az ő aszisztense próbáltak lekötni, beszélgettek velem, kérdezgettek. Azért néha én is közbeszúrtam egy-egy kérdést, pl.: lehet már látni a babából valamit, minden rendben van…?  Aztán kiemelték azt a kis emberpalántát, akit már olyan régen vártam, és akire olyan nagyon kíváncsi voltam! A szülésznő megmutatta egy pillanatra, és kiment vele a műtőből.

Az az egy pillanat is elég volt arra, hogy megállapítsam, úgy néz ki, mint az első szülöttem, az ő bátyja.

És csak sírtam, sírtam, persze a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől, hogy minden rendben van! Rajtam még dolgoztak a dokik, ami nagyon hosszú időnek tűnt, pedig kb. fél óra volt. Közben már felöltöztetve és ellátva visszahozták az én kicsikémet, és kb. két percre az arcomhoz érintették az arcát, én pedig csak pusziltam és pusziltam. Nem sírt, sőt, mintha érezte volna, hogy ki az aki puszilgatja, egyáltalán nem vette zaklatásnak!

Csodálatos volt!

Aztán sikeresen befejezték a műtétet, kitoltak a kórterembe, ekkor délelőtt 11 óra volt. Délután négyig nem ehettem, nem mozoghattam, még a fejemet sem volt szabad felemelni. Nővérke jött egy párszor, hol méhösszehúzó injekciót kaptam, hol véralvadásgátlót, hol a lefolyt infúziótól szabadított meg, de kedvesnek nem mondható stílusban! Három óra fele éreztem először az egyik lábam, fél négy fele a másikat. Négy órakor megettem egy szendvicset, majd megpróbáltam felkelni, ami a fájdalmak mellett nagyjából tíz percig tartott. Kicsoszogtam a folyosóra, meglátta a nővérke és közölte, ha így felkeltem, akkor megszabadít a katétertől is és a tűtől is. Ennél nagyobb öröm akkor nem is érhetett volna!

Túl voltam a műtéten, és bár nagy fájdalmak kísérték, és a kisbabámat aznap megfogni sem tudtam, de ott volt mellettem, és már csak a regenerálódásra kellett koncentrálni!

És tudtam, valamin túl vagyok, de a java még csak most fog kezdődni – otthon, három gyerkőccel! :)

Érkezik a harmadik baba - Szülés történet 1. rész

A kiírt időpont: április 4.

A március 21.-ei vizsgálat alapján (elöregedett méhlepény, nem megfelelő áramlás…) a Doktor úr úgy döntött, pénteken menjek be a kórházba, egy jó kis szülés indításra!

Húúú, a víz levert, mert ez olyan volt, mint egy programozott császár!

Jut eszembe, császár – az első gyermekemet természetesen hoztam világra, a másodiknál császárra volt szükség. Volt viszonyítási alapom és számomra a természetes szülés sokkal szebb, sokkal kevésbé fájdalmas, sokkal könnyebb, éppen ezért most is erre készültünk a dokimmal egyetértésben! Azért csütörtökön még NST-re kellett mennem a rendelőbe, ahol előttem egy vajúdó kismama volt. NST után bementünk az orvoshoz, aki közölte, hogy MOST menjek be a kórházba, ne reggel (persze azt nem tette hozzá, hogy úgy is be kell mennie neki is most, hiszen van egy szülése, gondolta, vagy legalábbis bízott benne, kettőt lezavar egy éjszaka alatt). Délután 5 óra volt. Egyből átfutott a fejemen, hogy ok, a férjem és az anyám velem lesz a kórházban, apám külföldön dolgozik, és bár már úton van hazafele, de ki tudja, mikor ér haza, akkor ki lesz a másik két gyerkőccel?

Hazaérkezésünk után izzott a telefon a kezünk alatt!

Pár telefon után sikerült elintézni, a barátnőm vigyáz rájuk 3 órát, utána egy baráti házaspár váltja őt! (Halkan jegyzem meg, az első telefonok családon belül zajlottak – milyen jó, ha az ember így számíthat a tágabb családjára :( !!!) 6 órakor elindultunk a kórházba! Fél hétkor megkaptam a tűt a karomba, rögtön levert a víz, az ájulás szélére kerültem! Láb felemel, homlokra vizes ruha – ez segített, észhez tértem ! Antibiotikumot kellett kapnom négy óránként, a második után, este 11 órakor elkezdtem kapni az oxitocin infúziót, rám kötötték az NST gépet, innentől ágyhoz voltam kötve. 

Férjem az egyik kis széken, anyukám a másik kis széken kínlódja végig az éjszakát, én az ágyon.

Teltek az órák, persze ólom lábakon, viszont a fájások nem voltak elég erősek – NST szerint sem, érzetre sem! Reggel fél 6-kor burokrepesztés, de a fájások még ezután sem erősödtek. Háromnegyed kilenckor bejött a doktor úr és közölte, rám van bízva a döntést, mert várhatunk még, hátha beindulnak a fájások, vagy császár. Kiment a szülőszobából, én pedig elkezdtem zokogni, mert éreztem, itt már nincs mire várni!

Minden természetes szüléssel kapcsolatos elképzelésem egy perc alatt a semmibe veszett!

Amikor visszajött, mondtam neki, hogy indulhatunk a műtőbe…

Folyt. köv.

én fogok érkezni

Az utolsó simítások – véghajrában

36. hétbe léptünk, hivatalosan négy és fél hét, és véget ér az utolsó 9 hónapos más állapot! Igen, az utolsó, hiszen ő lesz a harmadik gyermekünk, és néha még mindig előfordul, hogy eszembe jut egy-egy testvérharcnál, hogyan is fogunk elbírni hárommal.

Nyilván valahogy megoldjuk, de az ember mindig a legjobbat akarja kihozni a feladataiból, és ez sajnos mégsem mindig sikerül!

A lányom ekkorra már megszületett, úgyhogy 

itt az ideje becsomagolni a bőröndöt!

Írtam listát, mi kell nekem a kórházi napokra és mi kell a babának! Rájöttem, hogy a fele még meg sincs, úgyhogy kicsit bepánikolva közöltem a férjemmel, hogy most azonnal el kell menni megvenni mindent, mert mi van, ha holnap beindul a szülés…! 

El is indultunk, vettünk fertőtlenítő wc törlő kendőt és papír wc ülőke „huzatot” – hát, tudjuk, hogy a kórházi wc-k hogyan is néznek ki, viszont frissen szülve (akár sima szülés, akár császár) nem fogom tudni követni a szigorú elveimet, miszerint csak és kizárólag az itthoni wc-re ülök rá!

Vettünk eldobható bugyit és melltartó betétet. 

A babának vettünk cumis üveget, cumit, textil pelenkát, popsi törlő kendőt, újszülött pelenkát…

Hazaérve rögtön elővettem a sterilizálót is, hogy már eleve úgy csomagoljam el a bőröndbe mind a cumit, mind a cumisüveget! Ruhákra nincs szükség, hiszen nagy fiamtól majdnem minden ruha megmaradt, viszont fent van a padláson, úgyhogy hajrááá!

Hála Istennek, volt annyi eszem,

hogy minden méretet külön dobozba raktam el, úgyhogy könnyű volt megtalálni az újszülött ruhákat. Kimostam, kivasaltam őket, miközben elöntöttek az emlékek: jaj, ezt is, azt is hogy szerettem Leventén J !

Szóval ezzel is megvagyunk!

Már csak három fő dolog hiányzik – autós hordozó, babakocsi, légzésfigyelő!

Az első kettőt használtan fogom megvenni, az utolsóban nem engedek, annak vadi újnak kell lennie! Ki is néztem az első kettőt, és egy nap alatt el is mentünk értük, meg is vettük őket, mert szerencsére sikerült jó állapotban és jó áron találni!

Szóval, az egyetlen, ami még nincs meg, az a légzésfigyelő!

A mai napra a kiságy felállítása és átmosása van terítéken, ezzel befejezzük a készülődést, jöhet, amikor úgy gondolja, bár még két hetet jó lenne bent maradnia J !