A 9 hónap biztos nem csak azért lett „kitalálva”, hogy az
anyuka/apuka felkészüljön a szülőségre, hanem hogy a nagyik is megszokják a
gondolatot, unokájuk lesz. Egy programozott császár egyszerűsíti a helyzetet,
abban mindenképp, hogy nem kell izgulni, fel lehet készülni a kis poronty
érkezésére.
Így aztán, karácsony Szent estéjén boldogan eszi végig az
egész család a menüt, önfeledten örülünk az ajándékoknak és órákon át
csodáljuk, ahogy a kis manó, ott anyukája pocakjában, mekkora dzsemborit
rendez. Mindannyian tudjuk, hogy ez az utolsó ilyen karácsony. Jövőre már a
kicsiről szól minden, az ő időbeosztásához alkalmazkodik mindenki, az ő
mosolyát, örömét lessük majd. Éjjel meghitt kettesben a nagypapával
megállapítjuk, hogy érdemes volt annyit készülni az ünnepre. Boldogan hajtjuk
álomra fejünket, tudva, hogy már csak 5 nap és jön az unoka.
Másnap délelőtt már közel sem vagyunk annyira biztosak
abban, hogy van még akárhány nap is, mert úgy néz ki az unoka úgy döntött,
ebből a karácsonyból ő rendesen kiveszi a részét. Ülünk a szülőszoba előtt,
érkezik az orvos, nyugi -mondja, majd beviharzik a műtőbe.
Pár perc és sírás hallatszik, ez a mi unokánk – mondja a
nagypapa. Csak ül, de az arca mindent elárul. Egy boldog nagypapa arca néz
vissza rám. Talán fél óra sem telik el, és már a kezünkben van az unokánk.
Váratlanul, előbb érkezett, de egészséges kisbaba.
Eddig lehetett halogatni, hogy majd ekkor, meg akkor
leszünk nagyik, innentől kezdve, ha derült égből is, de nagyik lettünk!
Hazafelé a kórházból fejben átrendezzük a programokat,
kvázi mindent törlünk és az elkövetkezendő napokat a kórházban töltjük a kis
családdal.
Boldogan újságoljuk el a barátainknak, hogy bár Botond „ellopta” a
karácsonyt, nagyon boldogok vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése