Nagyszülők egymásközt – 4 hónapos nagyi

Vannak nagy „mérföldkövek” a babák életében. Szerintem mindenkinek megdobban a szíve, amikor 1 hetes, 1 hónapos, fél éves, majd 1 éves a kicsi.

Valahogy nekem ez a 3-4 hónapos kor is meghatározó, 

főleg, hogy a nagyiságunk is 3-4 hónapos így.

Általában csak arról lehet olvasni, hogy „mit csinál a gyerek adott korban”, de arról, hogy milyen fejlődésen mentek át a nagyik az unoka születése óta, nem szól a fáma.

Na akkor én most elmondom, persze úgy, ahogy én látom, érzem.

A 3-4 hónapos nagyiként már túl vagyok az első eufórián, de sokszor kapom azon magam, hogy (bármit is csinálok) gondolatban az unokával vagyok.

Minden pillanatot élvezek a kis lurkó társaságában és amikor elválunk már a következő találkozásra gondolok.

Egyre erősebb a késztetés bennem, hogy a kicsi éltének a részévé váljak és a pánik is „befigyel” időnként, hogy ha sok idő (mondjuk hetek) telik el a találkozások között, akkor esetleg szembesülnöm kell azzal, hogy sír a gyerek a karomban.

Mindent elolvasok, amit csak lehet, 

hogy ha esetleg mégis szeretne „konzultálni” a lányom a gyerek fejlődéséről, (evés, alvás, játékok, stb.) akkor megfelelően felkészült legyek.

4 hónap alatt végérvényesen rögzült, hogy bármi is legyen a véleményem, nem „osztok észt”, maximum kérdéseket teszek fel. Tök jól működik, bár kis unokánk igazán jó anyához született, így nem kapok szívgörcsöt naponta. 😊

Pár hete már meséltem a kicsinek. Kisétáltunk a konyhába, ahol épp lángos készült. Mondtam neki, te még ilyet nem ehetsz, de 2 év és megkóstolhatod, sőt addigra már te kéred majd, hogy süssek palacsintát, mert hát egy igazi nagyi bármikor hajlandó palacsintát sütni 😊

Szóval a 4 hónapos nagyik tudnak hallgatni, nyitottak az új információkra, rugalmasak, végtelen a türelmük és tele vannak tervekkel.

Új információ az pl. számomra, hogy a gyerek 6 hónapos koráig nem ihat édeskömény teát sem! Hát nem tudom ti hogy vagytok vele, ez azért kicsit meglepett.

Aztán itt van a baba növekedése és súlygyarapodása.

A mi unokánk belehúzott mindkettőbe, mert akkora, mint egy 6 hónapos baba 😊

Két eset lehetséges. Vagy megáll és átlagos kisgyerek lesz, vagy tényleg kézi-, esetleg kosárlabdást kell nevelni belőle. Mi lesz, ha mondjuk nem lesz labdaérzéke?

Minden esetre zsoké és autóversenyző nem lehet, ha ilyen tempóban fejlődik 😊

…és mit csinál a nagypapa? Nagypapát szinte le sem lehetett „vakarni” az unokáról, még jó, hogy az elmenetel előtti öltöztetést időnként átengedi nekem.

Nagyszülők egymásközt – Hol laksz nagyi?

A nagyik lakhatnak közel, távol, vagy nagyon messze.

A nagyon messze egy másik ország, vagy egy másik kontinens. Ilyenkor marad az „élő adás”, vagy a skype.

Mindig azt gondoltam, hogy az unokámmal a lehető legszorosabb kapcsolatra törekszünk, részesei leszünk a mindennapjainak. Fogalmam sincs, ha nagyon messze élne tőlünk, ezt hogy oldanám meg.

Mindig arra vágytam, hogy teli szájjal nevessen (amíg kicsi), vagy tárt karokkal fusson hozzánk, amikor meglát minket.

Kezdő nagyiként árgus szemmel figyelem a messze élő nagyikat, hogyan birkóznak meg a távolsággal, hogyan építenek szoros kapcsolatot imádott unokáikkal. Nem tudom a választ és én nem biztos, hogy képes lennék rá, de valahogy mégis működik azoknál, akiket én ismerek.

A közelben élő nagyik élete ehhez képest nagyon könnyű. Abból a szempontból mindenképp, hogy bármikor unokázhatnak.

Bármikor?

Az egyik reklámban azt mondják „boldogan jövök, ha hívnak”. Ez a „hívnak”, már első hallásra is szöget ütött a fejembe. Nagyon kell figyelni a nagyiknak, hogy pont annyi időt töltsenek el az unokával, amennyit a szülők akarnak.

Mennyit akarnak a szülők?

Ez nagyon változó. Minden (gyerekből lett) szülő más. Egyben viszont nagyon hasonlítanak egymásra.

Az ő gyerekük és úgy nevelik, ahogy szerintük a legjobb. Közel, távol és nagyon messze élő nagyiknak meg az a dolga, hogy támogassák ebben őket!

Nagyszülők egymásközt – Veled alszom nagypapa!

Mióta unokánk van, észrevettem magamon, hogy sokat vesztettem a lazaságomból. Mindent ezerszer átgondolok (most már Botond szemszögéből is), mindenre sokkal érzékenyebben reagálok.

Mondjuk úgy, kissé rapszodikusan alszik. 

Van hogy az apróbb alvásokat leszámítva egész nap fent van. Ez szöget ütött a fejembe. Ráadásul a kiságyában nem alszik el, mindenképp anyukája altatja a nappaliban.

Aggódom a lányunkért, szeretném, ha könnyebb lenne az élete, mert nagyon lelkiismeretes és nagyon alárendeli magát a gyereknek.

Persze innen könnyen mondok én bármit. 

Meghallgatja, elmosolyodik…

Azt leszögeztem, hogy itt nálunk a gyerek a hálóban alszik. Ez volt az első alkalom, hogy valami másképp van a nagyiéknál, mint otthon. Sok ilyen lesz még, mert amellett, hogy a gyereknek állandóság kell, úgy tervezem, hogy már az elején nőjön bele abba, hogy a nagyiéknál sok minden másképp van. Biztos lesz, amiben engedékenyebbek leszünk és olyan is, amiben sokkal szigorúbbak. Kíváncsian várom, pár év múlva, hogy nyilatkozom majd erről.

Na szóval. A gyerek evett, tisztába lett téve, jöhetett a délutáni alvás. A szülők jó érzékkel ekkor indultak el egy kicsit kettesben lenni, intézni ezt-azt, vásárolni, stb.

Botond kornyadozott a karomban. Bevittem a hálóba, bekapcsoltam az altatózenét, majd a nagypapa ledőlt mellé. 

Pár perc múlva mindketten édesdeden aludtak!

Ennyi :)

Nagyszülők egymásközt – Mi a fontos nagyi?

Folyamatosan figyelem magamat, mennyire hatalmasodik el rajtam az az érzés, amiről mindenki mesél, hogy az unoka a minden és körülötte forog a világ.

Hát nem, én még mindig a szülőkre, leginkább a lányunkra figyelek. Azt gondolom, hogy a nagyiknak abban kell segíteniük, hogy a szülőknek is legyen idejük időnként kettesben programot csinálni, ami persze egyelőre kimerült a „kettesben megyünk vásárolni” feelingben.

Most viszont azt gondolták elmennek moziba.

Maximálisan pártoltuk az ötletet, így elkezdhették nézegetni a moziműsort.

Szombaton az 5 hetes kis lurkó ismét jó hangulatban várt minket és mint eddig mindig, épp aludt, amikor megérkeztünk.

Fogalmam sincs mit érzékel egy ilyen kisgyerek a világból, csak remélni merem, hogy valamelyik kis szenzora jelzi neki, hogy nagyszülős nap van. A héten ráadásul ez a második, mert a másik nagyszülők is meglátogatták. Kényeztetésből tehát nincs hiány.

 

Nagypapa felszerelte a zenélő forgót a kiságyra. Mindenkinek nagyon tetszett, csak azt nem tudtuk, mit szól hozzá Botond. Azóta már jött a hír, simán elalszik a halk zenére.

Nagy volt a csend a moziról, kicsit félve kérdeztem rá, hogy melyik filmet sikerült kiválasztaniuk, mire kiderült, hogy nem találtak kedvükre való filmet, ráadásul úgy érzik, hogy el is aludnának a moziban, akkor meg minek jegyet venni.

Megértem őket, látszanak már a szülőkön a fáradság apró jelei, így javasoltam, hogy legközelebb látogassanak meg ők minket (szerintem 7-8 hetes gyerekkel bátran lehet már „kirándulni” a nagyszülőkhöz), és ebéd után nekik az lesz a program, hogy bekucorodnak a hálószobába, alszanak egy jót, mi meg majd elszórakoztatjuk az unokánkat.

Nem volt ellenvetésük, bár nevetve fogadták a javaslatot

Azért felkerekedtek, elmentek nézegetni, vásárolni, ráadásul kedvenc áruházukba is eljutottak, mi meg boldogan unokáztunk.

A kérdésre, hogy mi a fontos nagyi, a válaszom, hogy még mindig a lányom!

Nagyszülők egymásközt – A zebra és a zsiráf

A babaruhák előtt állva szomorúan konstatálom, hogy ami nekem tetszik az nincs Botond méretében, miközben nagypapa közelít 2 kis ruhácskával.
Ezeket vesszük meg közli, majd ezzel a lendülettel bele is teszi a kosárba. Ezeket? -képedek el.

Igen, válaszolja zebrának és zsiráfnak fogjuk öltöztetni.

Bóklászok a polcok között, próbálok valami alternatívát mutatni neki, de nem találok semmit, ami nekem igazán tetszene.
Amit ő választott azt meg nehezen tudom elfogadni.

Kis sapka is van hozzá, örvendezik.

Látom rajta kizárt dolog, hogy le tudjam beszélni, így kezdem trenírozni magam, hogy el tudjam fogadni. Lelki szemeim előtt már látom a szülők döbbenetét, hogy az amúgy jó ízléssel megáldott nagyszülők ezt a két ruhácskát bírták kiválasztani az unokájuknak. Hangot is adok kételyeimnek, de a nagypapa szerint ez a tökéletes választás és a szülők is örülni fognak.

Legnagyobb döbbenetemre a szülők valóban örülnek, szerintük nagyon aranyos ruhácskák és alig várják, hogy fotók is készüljenek.

  

Botondot majd pár év múlva megkérdezzük, mit szól ezekhez a szettekhez :)

Nagyszülők egymás közt - Derült égből nagyik…

A 9 hónap biztos nem csak azért lett „kitalálva”, hogy az anyuka/apuka felkészüljön a szülőségre, hanem hogy a nagyik is megszokják a gondolatot, unokájuk lesz. Egy programozott császár egyszerűsíti a helyzetet, abban mindenképp, hogy nem kell izgulni, fel lehet készülni a kis poronty érkezésére.

Így aztán, karácsony Szent estéjén boldogan eszi végig az egész család a menüt, önfeledten örülünk az ajándékoknak és órákon át csodáljuk, ahogy a kis manó, ott anyukája pocakjában, mekkora dzsemborit rendez. Mindannyian tudjuk, hogy ez az utolsó ilyen karácsony. Jövőre már a kicsiről szól minden, az ő időbeosztásához alkalmazkodik mindenki, az ő mosolyát, örömét lessük majd. Éjjel meghitt kettesben a nagypapával megállapítjuk, hogy érdemes volt annyit készülni az ünnepre. Boldogan hajtjuk álomra fejünket, tudva, hogy már csak 5 nap és jön az unoka.

Másnap délelőtt már közel sem vagyunk annyira biztosak abban, hogy van még akárhány nap is, mert úgy néz ki az unoka úgy döntött, ebből a karácsonyból ő rendesen kiveszi a részét. Ülünk a szülőszoba előtt, érkezik az orvos, nyugi -mondja, majd beviharzik a műtőbe.

Pár perc és sírás hallatszik, ez a mi unokánk – mondja a nagypapa. Csak ül, de az arca mindent elárul. Egy boldog nagypapa arca néz vissza rám. Talán fél óra sem telik el, és már a kezünkben van az unokánk.

Váratlanul, előbb érkezett, de egészséges kisbaba.

Eddig lehetett halogatni, hogy majd ekkor, meg akkor leszünk nagyik, innentől kezdve, ha derült égből is, de nagyik lettünk!

Hazafelé a kórházból fejben átrendezzük a programokat, kvázi mindent törlünk és az elkövetkezendő napokat a kórházban töltjük a kis családdal.

Boldogan újságoljuk el a barátainknak, hogy bár Botond „ellopta” a karácsonyt, nagyon boldogok vagyunk.

Nagyszülő leszel!

Még májusban hangzott el a mondat: nagymama leszel!

Egymásra néztünk a leendő nagypapával és mosolyogva tártuk kezünket ölelésre, miközben fejünkben csak úgy száguldoznak a gondolatok…

Remek, csak ne kiabáljuk el, mert még bármi történhet.

A nagypapa teljesen elhatárolódott, ő majd akkor kezd örülni, ha túl leszünk a kritikus 3 hónapon és ezt be is tartotta.

Én nem bírtam magammal, azonnal „nyakamba vettem” az internetet és elkezdtem olvasni. Döbbenetes számomra, hogy a „semmiből” egyszer csak egy kis ember cseperedik. Nagyon koncentráltam, hogy lány legyen, bár már tök mindegy, ez már eldőlt, de mégis, hátha… Lelkem mélyén éreztem fiú lesz, de ezt csak a nagypapának mondtam. Aki ismer tudja, hogy megérzem a dolgokat, így elkeserítő volt szegénynek hallania, hogy lányos apukaként hiába akar lányos nagypapa lenni, ez szerintem nem fog összejönni.

Mi lesz vajon a neve?

Nagypapa ámulva nézte és hallgatta mikkel foglalkozom. Többször rávilágított, ez egyáltalán nem az én (mi) dolgom, de nem bírt eltántorítani, én csak agyaltam. Ismerve a lányunkat, bármit el tudtam képzelni, bár lelkem mélyén valami különleges, ritka névről álmodoztam. Miután mindegyik felmerülő névvel volt valami probléma, elneveztem Ludmillának, amitől mindenki kiszédült, de jó játék volt naponta kampányolni a Ludmilla név mellett. Néha már magam is elhittem, hogy lassan megtetszik ez a név mindenkinek és komolyan elgondolkodnak, hogy tényleg így hívják majd a kislányt. „Munkanév” így aposztrofáltam. Én tudtam, hogy FIÚ lesz így könnyedén vicceltem ezzel.

Fiúnéven amúgy senki sem gondolkodott, mindenki lányt akart.

Szegények, elhitték, hogy lány lesz.

„Ludmilla” első perctől kezdve megkeserítette anyukája életét. Ami probléma felmerülhet az első 3 hónapban, az felmerült. 

Ez volt talán az első pillanat, hogy nagymamaként színre lépjek.

Mi a dolgom? Támogatni az anyukát, az én lányomat, hogy túlélhető ez az időszak, sokkal jobb és könnyebb lesz majd, bár nem hallgathattam el, hogy akkor majd más problémákkal kell megküzdenie.

Sokra nem ment a támogatásommal.

Június végéig tartott a Ludmillás játék a genetikai ultrahangon kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy egy kis pasi érkezik majd, valamikor december végén, január elején.

Fiúnevekkel nem foglalkoztam. A szülők némi hezitálás után a Botond nevet választották.

Meglepődtem, tényleg valami „karakteresebb” nevet vártam.

Itt volt az idő foglalkozni a nagyszülőséggel. Néhány ismerős család már évek óta éli a nagyszülők ilyen-olyan életét, így konzultálhattam velük a tapasztalataikról. Aztán ott vannak azok, akiknek ugyan még nincs unokájuk, de határozott elképzeléseik vannak arról, milyenek is lesznek majd nagyszülőként.

Szerintem minden lelendő szülő és nagyszülő is elhatározza mi és hogyan lesz, aztán az élet szépen átírja a nagy elhatározásokat.

Nagymamaként sem hiszem, hogy ki tudok bújni a bőrömből, végtelen türelmem van, de óriási elvárásaim. Na itt már a nagypapa is bekapcsolódott (némileg) az unoka várásba, bár még mindig tartott némi távolságot, mert úgy gondolta (gondolja), hogy majd, ha megszületik, akkor veti bele magát a nagypapaságba.

Az elmúlt hónapokban bármerre jártunk minket is elkapott a „vegyünk valamit az unokának” őrület. 1-1 ruhácska (bár akkor még azt sem tudtuk mekkorának születik), 1 kiscipő és hasznos ajándék is megvásárlásra került.

Persze, hogy mi is belefutottunk máris a nézetkülönbségekbe. Nem szólunk bele semmibe, de vannak dolgok, amiket valahogy „át kell nyomni” a szülőkön. Ilyen pl. a mobil légzésfigyelő.

Aztán vannak dolgok, amiket nekem kell „átnyomni” a nagypapán. Szent meggyőződésem volt, hogy vennünk kell plüss valamit. Egészen addig állt ellent a nagypapa, amíg „szembe nem jött” egy nagyon édes plüssállat. Lecövekelt, aztán már csak azt kellett eldönteni, melyiket is vegyük meg…

Tanár vagy pedagógus?

Merőben fontos kérdésnek tartom, ugyanis sajnos a kettő nem ugyanaz! Pár hónappal ezelőtt még az iskolaválasztásról és annak buktatóiról írtam illetve arról, milyen összetett kérdés ez!

Azóta már tudom, hol rontottam el!

Mi ugyanis olyan osztályt választottunk, ahol tanárok vannak és nem pedagógusok!

Mint anya, lehetnék elfogult a gyerekemmel, de mégsem vagyok! Tökéletesen tisztában vagyok a pozitív és negatív oldalával! Tudom, hogy okos, értelmes gyerek, akinek hatalmas szíve van és aki tele van magatartás problémákkal! Ezeknek a magatartás problémáknak a kezelése nem mindegy és itt derül ki számomra, hogy valaki tanár vagy pedagógus!

Az én nagy fiam számos olyan dolgot megcsinál, amire már előre felhívják a figyelmet, hogy nem szabad! Ezért büntetésből le szokták ültetni a padra (amivel tökéletesen egyetértek, hiszen éreznie kell, hogy túllőtt a célon), ami nagyon meg is viseli őt, hiszen nem játszhat a többiekkel! És van, hogy a rossznak minősülő elefánt nyomdát is bevarrják neki (ezzel sincs baj, ha nem folyton, mindenért kap, hiszen akkor elveszti a „varázsát”). De amikor az én gyerekem kinevet valakit, mert az órán az a valaki nem jól teljesít, akkor azt gondolom, hogy egy pedagógus elmagyarázza neki, hogy miért nagyon csúnya dolog, amit csinált (kvázi próbál a lelkére hatni!!!), bevág egy rossz elefánt nyomdát, egy tanár pedig bevág egy rossz elefánt nyomdát, plusz a gyerekem következő órán nyújtott bakiját kiröhögi az osztály előtt és közli vele: „Ha ha ha, ugye milyen rossz, ha kinevetik a másikat? Legközelebb az egész osztály rajtad fog nevetni!” Vagy, amikor lökdösődnek az osztálytársával, akkor a kedves tanár napokig vaddisznónak hívja az osztály előtt a gyereket! Vagy van az a kedveskedése is, hogy 10, tiszta víz, ha nem tiszta, vidd vissza, majd a Levi megissza(gondolom mindenki tudja, hogy a Levi helyett hogy szól az igazi)!

Az a baj, hogy ezzel a tanári viselkedéssel a többi gyerek is jogot formál a csúfolkodásra, hiszen, ha a tanárnak lehet, akkor nekik is! Azt bünteti a tanár, amit utána ő is csinál! HMMM…

Amikor én vagy apuka érdeklődünk a gyerek felől, akkor közlik, hogy nagyon okos, értelmes, érdeklődő gyermek, és a magatartása is alakul év elejéhez képest!

Akkor hogy is van ez?

Tudom, hogy milyen a gyerekem, sok butaságot csinál, de azt is tudom, hogy a lelkére sokkal előbb lehet hatni! És itthon is foglalkozunk a problémával, minden nap beszélgetünk az aktuális napi viselkedéséről, sőt, ha úgy van, itthon is kap büntetést érte!

Egy szó, mint száz, pedagógust válasszunk és inkább hagyatkozzunk az előző évfolyamok szüleinek tapasztalataira, hiszen az iskola előkészítőn sem azt az arcukat mutatják, amilyenek valójában (legalább is ez a mi tapasztalatunk)!

Kezdődik a suli, az ovi és a munka...

Hát, eljött ez az idő is!

Újra munkába álltam, a nagy elkezdte az iskolát, a középső az óvodát.

Kezdjük a sulival!

Első osztály, oviból érkezés, ahol még minden a játékosságról szólt, ahol még mindenért többször szóltak az óvónénik, ahol még semmi nem volt olyan komoly! Erre a változásra átállni egy hatéves gyereknek bizony idő kell!
Nekünk olyan tanítónénik vannak, akik sportosztály lévén (ahol a lányok száma bizony elenyésző) kemény kézzel fogják a gyerekeket! Ezzel nincs is bajom! Csak nagyon úgy fest a dolog, hogy az én csemetémnek ez az átállás bizony nem megy két hét alatt. Az eszével nincs gond, az órák érdeklik és jól is teljesít, ügyes, ha odafigyel arra, hogy mi a feladata!

Mert bizony van úgy, hogy „nem hallja”, hogy minden tárgyat, ami a képen van, ki kell színezni, és ő csak egy párat színez ki!
Erre persze a legrosszabb nyomdát kapja, az elefántot (a közepes az oroszlán, a legjobb a bagoly)! Ilyenkor mérges vagyok, mert tudom, mire képes és ezt elrontani a figyelmetlenséggel, hááát…
Aztán van, hogy a mosdóba tanúsított magatartása miatt kap elefántot – eddig nem nagyon látott piszoárt, a suliban viszont van, és ráadásul még el is van dugulva! Így állandóan huzigálni kell, mert olyan érdekes, ahogy a víz lassan lefolyik! Az eddigi számvetés 3 elefánt, 3 oroszlán, 11 bagoly órai munkára, 7 bagoly ebédre (mert mindig megeszi az ebédet)!
Tehát nagyon jó átlag, csak az a három elefánt ne lenne – nagyon rosszul tudom lelkileg megélni, mikor kap egyet! Ezt még meg kell tanulnom nekem is kezelni! Kicsit olyan érzés, mint amikor én kaptam anno rossz jegyet az iskolában – azt is nagyon utáltam!

Aztán itt van ugye a középső!

Óvoda, nagyon jól indult az első reggel, de ugyanabban az oviban vagyunk, és az udvaron bizony találkoztunk! Na onnantól el sem akarta engedni a kezemet, a gyerekeket hessegette el tőlem, hogy „én anyukám”, és hasonlók! Az udvarról bemenetelnél meg persze hiszti, hogy nem jöhet velem! Persze, megértem, hiszen látja, hogy idegen, vele egykorú gyerekek fogják a kezemet… 

De ez a helyzet két hét elteltével is csak egy nyúlfaroknyit javult, és akármilyen megértőek a kollégák, azért ez is frusztrál egy kicsit!

A legkisebb még mindig egy tündér, 

semmi nem tudja kizökkenteni a nyugodtságából! Ugyanúgy végig alussza az éjszakát, a nap közbeni alvással sincs gond, az evéssel se… Van egy másik anyuka, aki vigyáz rá, amíg mi dolgozunk (hiszen még csak fél éves), nem vette zokon a dolgot, és még jobban tudunk örülni, mikor meglátjuk egymást, pedig azt hittem, az eddigi egymás iránti rajongásunkat nem lehet überelni!

És végül itt vagyok én! Jó érzés újra a társadalom hasznos tagjának gondolni magam, jó kiszakadni itthonról! Egy új közösségbe kerültem, ahol nagyon jól érzem magam, a kollégák kedvesek, a gyerekek cukik! A saját gyerekeimhez is több türelmem van, mert megbecsülöm a velük töltött időt! Úgy érzem, most minden a helyén van! Nem mondom, hogy nem vagyok fáradt, jól esne néha egész nap aludni, ugyanakkor ez jól eső fáradtság, és valahonnan mindig jön az utánpótlás erőből!

Az élet nagy történései

Harmadik kis csöppségünk márciusban jött világra!

De az élet furcsa helyzet elé állította anyucit és közvetve apucit is!

Történt ugyanis, hogy az eddigi munkahelyemről úgy jöttem el szülni, hogy oda nem szeretnék visszamenni dolgozni! Úgy gondoltam, lesz elég időm keresgélni, hiszen még két évet itthon leszek! Csakhogy a nyáron kiderült, a hozzánk legközelebbi óvodában lett egy megüresedett óvónői állás. A fiam itt fejezte be most az ovit, a lányom pedig itt kezdi!

Hát, nem haboztam elvállalni!

Ugyanis nagyon gyorsan végig futottak az agyamon az előnyök – itt van közel, akár biciklivel is mehetünk! Egyik oldalán az iskola, ahol a nagy kezd, másik oldalán a bölcsőde, ahol a pici jövőre, másfél évesen kezdhet, helyben pedig a középső gyermek, vagyis sehova nem kell utazni!

Ez hosszú távon felbecsülhetetlen!

Persze a legkisebbért a szívem szakad majd meg, hiszen fél éves és anya már dolgozik, de az egész családot globálisan kell néznem!

Azért vicces, hogy amikor a harmadik gyermekünkkel várandós lettem, pár embertől megkaptam, hogy csak azért szülök, mert nem akarok dolgozni, most pedig ugyanezektől az emberektől azt kapom, hogy milyen anya vagyok, hogy nem akarok a kisbabámmal itthon maradni! 

Ezekkel a véleményekkel már nem foglalkozom, mert csak a család a fontos, hogy nekik mi a jó! 

Mivel a bölcsődéhez még nagyon kicsi a fiam, ezért felfogadtam egy anyukát, aki vigyáz rá, míg mi dolgozunk! Persze megfordult a fejembe, hogy remélem így is én maradok neki az ANYA…

Így sem lesz könnyű, tudom. Munka, háztartás, egy iskolát kezdő gyermek, akivel tanulni kell, egy óvodát kezdő gyermek, akivel játékosan tanulni kell és egy baba, akit szintén nagyon sok mindenre meg kell tanítani és pótolni kell a külön töltött időt!

És ezt még megfejeltük egy felújítással, új szobákat kapnak a lurkók. Jelen pillanatban még pár napom van itthon, itt állunk a sitt tetején, festés előtt, bútorvásárlás előtt, de a klasszikusat vallom: 

az élet úgy szép, ha zajlik!

Hurrá nyaralunk!

Mindig is azt vallottam, hogy aki végig gürcöl egy évet munkával, annak joga van ahhoz, hogy nyáron egy-két hétre elmenjen valahova pihenni, kikapcsolódni, feltöltődni! Az már más kérdés, hogy anyagilag sokan (sajnos én sem) nem tehetik azt meg, hogy minden évben nyaraljak! Én személy szerint külföldöt részesítem előnyben, egy jó kis tengerpart szerintem felcserélhetetlen. Hozzá kell tennem, 

a „magyar tengert” is nagyon szeretem!

Általában 2-3 évente tudunk „kiszabadulni” az országból, idén nem volt tervbe véve semmi, de az én drága nagynéném meghívott minket nagymarosi nyaralójukba, lehetőséget teremtve ezzel egy kis „klímaváltozáshoz”! 

Felkerekedtünk három gyerkőccel és jó sok holmival, mert mint tudjuk, egy négy hónaposnak jóformán ugyanannyi dolog kell egy napra, mint egy hétre! 

A nyaraló gyönyörű helyen van a hegyoldalban,

erdővel körülvéve, a teraszról a Dunakanyar, a Visegrádi vár látványa tárul elénk, egyszerűen mesés! Elsőszülöttünk 6,5 éves lévén már tudja értékelni ezt a fajta szépséget is, de a középsőt (3 éves) még nem nyűgözi le a pazar látvány!

Első nap lementünk a Duna partra sétálni, játszótereztünk egy nagyot, fagyiztunk. Másnap kirándulás volt a program, de mivel két kicsi volt velünk, így autós kirándulást terveztünk!

Délelőtt átkompoztunk Visegrádra, autóstól, gyerekestől! Már ez egy élmény volt a manóknak! Felmentünk a hegyre bobozni. Bevallom őszintén, tartottam tőle! Azt gondoltam, hogy a nagy élvezni fogja, de a középső reakciójában nem voltam biztos! Viszont nagyon élvezte a száguldást, le se lehetett vakarni a bobról (nyilván együtt mentünk).

Amíg mi jól éreztük magunkat, nagynéném a pálya mellett  vigyázott a legkisebbre! Ezután a visegrádi várat jártuk körbe, ami szintén nagyon jó programnak bizonyult (én sem jártam ott ezer éve)! A következő nap megint a Duna parton sétáltunk, játszótereztünk, és hattyúkat etettünk! Nagyon bátor hattyúkat, ugyanis egy méteres távolságra kimerészkedtek, sőt, még mi hátráltunk, amikor elindultak felénk – már-már ijesztően bátrak voltak!

Az utolsó nap a váci strand volt a listán, egy kis pancsolás, játék a vízben, barnulás. Mivel Vác Nagymaroshoz képest Pest felé van, ezért onnan délután már egyből hazafele vettük az irányt! Nagyon aktív négy napos pihenés volt, de hát ez van, ha az ember három gyerkőccel megy nyaralni, viszont nagyon jól éreztük magunkat, és tele vagyunk élményekkel!

Túl az első műtéten – 3. rész

Hát, eljött a nagy nap! Reggel 6-kor, az utolsó pillanatban keltettük kislányunkat, nehogy eszébe jusson enni vagy inni.

Negyed hétkor indultunk a kórházba.

Mentünk lefele a lépcsőn, a gyerek persze nem engedte, hogy megfogjam a kezét, már pont mondani akartam, hogy lassan, odafigyelj, amikor félrelépett, és előre arccal leesett három fokot.
Felkaptam, persze ordított, elharapta a száját, dőlt belőle a vér, jól fel is dagadt és megütötte a fogát. Gondoltam is magamban, na tuti, hogy emiatt nem fogják megműteni.
A kocsiban, az ölemben megnyugodott.

Odaértünk a kórházba, jelentkeztünk a betegfelvételen, majd felmentünk az osztályra. Ott a folyosón vártunk, míg az előző beteg elhagyta a szobánkat. Magán szobát kértünk, úgy gondoltuk, ez a megoldás mindenkinek sokkal jobb lesz. A szobában két ágy volt, tv a közszolgálati adókkal, éjjeli és ruhás szekrény, mosdó.

Jött a nővérke, kb. negyed kilenckor, 

hozta a bódító löttyöt, amit kis szörpibe kellett belekeverni, de a gyerek még az édes szörppel sem itta meg! Nővérke elment bódító kúpért, közben én beledugtam a nyelvem az „ innibe”, hát nem csodálkozom, hogy nem itta meg, mert még szörppel is olyan keserű volt, mint az epe! Kúpot benyomta, majd elment.
Két perc múlva a gyerek mozgása már bizonytalan volt, úgyhogy ölbe vettük.
Újabb két perc múlva már úgy nézett ki szegénykém, mint aki kábítószerezett, csak vigyorgott, a szemei üvegesek voltak, összeakadtak a szavak, el volt ernyedve.
Kicsit mosolyogtunk rajta, utána elsírtam magam, mert szörnyű érzés és látvány volt!
Fél kilenc után valamivel jött a műtős fiú, de végül apa vitte ölbe a műtőig a kiscsajt. Ott átvette a műtős fiú, adtunk neki puszit, majd bevitték a műtőbe, én pedig csak sírtam, sírtam.
Ekkor volt 8 óra 40 perc. A doktornő azt mondta, mindennel együtt 40 perc a műtét.

Vánszorogtak a percek, 

alig vártam a 9 óra 20 percet. És el is érkezett, de a gyerek sehol. 25-kor se, 30-kor se. 35-kor szólt ki a doktornő, hogy minden rendben, csak kicsit nehezebben ébred. Az orrmandulája nem volt extrém nagy, a füle viszont nagyon csúnya volt. 40-kor kihozták a műtőből, szegénykém csak ordított. Bementünk a szobába, az ölembe adták, nyugtattam, mert csak sírt és sírt, és olyan furcsán vette a levegőt, gondolom az altatás alatti lélegeztetés vagy intubálás miatt. Elég hamar, 10 perc alatt megnyugodott és vissza is aludt. Egy óra múlva ki kellett mennem a mosdóba, átadtam az apukájának, persze felébredt és amíg vissza nem értem, ordított. Aztán az ölembe visszaaludt. Ez kb 2 óráig tartott. Utána már ihatott egy kis teát. Miután teljesen magához tért, az volt az első dolga, hogy bár nem direkt, de kitépte a kezéből a kanült. Hála Istennek, nem tettek bele másikat!
Ezután hamar visszatért a lendülete, mehettünk sétálni (persze úgy kellett visszafogni, hogy ne rohanjon), később ehetett fagyit, joghurtot. 

Így telt el a műtét napja.
Az éjszaka nagyon nyűgösen telt, sokszor felsírt álmában és nagyon nyugtalan volt. Reggel pedig megkaptuk a zárójelentést és mehettünk haza. 

Túl vagyunk rajta és nem is volt olyan nehéz, mint gondoltuk, de azért remélem nem kell többet ilyen tortúrának kitenni. 

Túl az első műtéten – 2. rész

Ott tartottunk, hogy hétfő, labor, aneszteziológus, EKG. Reggel háromnegyed nyolcra már az osztályon voltunk. Jelentkeztünk az osztályos főnővérnél, odaadtuk a vizeletet, ő pedig először is elküldött EKG-ra.

Lementünk három emeletet, vártunk kb. 5 percet.

Ez volt az első olyan öt perc, amikor leizzadtunk,

hiszen a mi gyerekünk nem ismeri a türelem fogalmát. Rohangált fel-le a folyosón, mindenhova felmászott, olyan igazi kis hiperaktív volt (még a szokásosnál is fokozottabban! ). Behívtak az EKG-ra, ami felnőtt EKG volt, így a tappancsok állandóan leestek, hol az egyik, hol a másik.
Egy percre mozdulatlanul kellett volna lennie a leányzónak, persze ez sem ment, hol a kezét emelte fel, hol a fejét…., így a vizsgálat az átlagnál hosszabb volt, és szerintünk így sem tökéletes, de már az EKG-s is úgy volt vele, jó lesz az, csak menjünk már.

Itt izzadtunk le másodszor!

Ezután visszamentünk az osztályra, jöhetett a vérvétel – 4 cső vért vettek le szegénykémtől, jól megforgatták benne a tűt, mert nem igazán akart jönni a vére

– harmadik leizzadás.

Ezután annyira elfáradt a nagy ordításban, hogy legalább nem kellett utána rohanni, apa ölbe vitte át az aneszteziológushoz, a konzultációra. Ott leültünk, kapott enni-inni (eddig éhgyomorra volt), 20 percig minden rendben volt.
Aztán elmúlt a vérvétel okozta sokk, jól is lakott, erőre kapott és jöhetett az újabb rohangálás! Összesen 40 percet vártunk, mire behívott az aneszteziológus doktornő. Ott kb. negyed órát voltunk, a doktornő kérdezett az eddigi 3 éves életéről, én válaszoltam, utána elmondta az instrukciókat, mit és meddig ehet, mibe öltöztessük a műtéthez, ő lesz az első, akit műtenek – hála Istennek, és hogy kicsit komplikáltabb lesz az ő altatása, mivel koraszülött volt és lélegeztető gépen volt egy napig, ezáltal a gégéje kicsit szűkebb.
Elmondta, hogy műtét után mire számítsunk – a gyerekek ilyenkor csípnek, rúgnak, harapnak, ordítanak kb. 2 órán keresztül, mikor ehet-ihat először…
Végeztünk, mehetünk haza, rápihenni a következő nagy napra, a műtétre.
Három gyermekes anyuka és apuka vagyunk, de számunkra is új történés ez, hiszen még egyik gyermekünket sem műtötték, nem tudtuk mire is számítsunk!
Azért hazafele, a kocsiban megállapítottuk, nem lesz egyszerű menet!

Párszor még leizzadunk?

Fociláz – naná, hogy minket is elért

Nem vagyunk nagy focirajongók, de az EB és VB majdnem minden meccsét mindig nézzük, szurkolunk, sörözünk, nasizunk…, valahogy megvan a hangulata ennek!

2016 június 10-én elkezdődött a foci EB.

Néztük is a meccseket, a három, a hat és a kilenc órait is. Elsőszülöttünk belelépett abba a korba, amikor már ő is szívesen nézi, pláne, hogy az oviban ő is járt ovi focira!

Már az első meccs után értette a szöglet, a szabadrúgás, a tizenegyes fogalmát, a középkezdést és mindent, amit apukájával elmagyaráztunk neki. Egyedül a les volt az, amihez kellett pár nap, mire megértette.

Gondolom azért értett meg mindent ilyen gyorsan, mert fiú lévén ez kódolva van a génjeibe!

Aztán eljött a várva várt nap, a magyar válogatott első EB meccse Ausztria ellen. Bevallom töredelmesen, apával nem fűztünk nagy reményeket ehhez a meccshez (ezúton kérek elnézést kis országunk válogatottjától!!! ),  de a gyereknek csak annyit mondtunk: „Kisfiam, lehet, hogy a magyarok fognak veszteni, de nem baj, mert már az is nagy szó, hogy kijutottunk” !

Azért szurkoló magyarok lévén kifestettem a gyerek arcát piros-fehér-zöldre és adtam neki egy magyar zászlót!

Tudjuk, hogy őrületes volt a magyar csapat menetelése és bár gyermekünk sírt, amikor kiestünk, sikerült megvigasztalnunk azzal, hogy ősszel lehet nekik újra szurkolni a VB selejtezőkön.

Minden meccs után telefonon konzultált nagypapájával, kielemezték a látottakat és megbeszélték, hogy a semleges meccseknél ki, kinek drukkol majd.

Az EB-t továbbra is nézzük, csak most már takarékon, nem ordítva, nem örömtáncot lejtve, hanem amolyan csendesen!

Túl az első műtéten

2015 őszén férjemmel észrevettük, hogy második gyermekünk nem hall rendesen. 

Elmentünk közkórházba hallásvizsgálatra, ahol nem működött az egyik gép, tehát nem sokra mentünk vele.

Elmentünk egy másik közkórházba, egy kiváló fül-orr-gége doktornőhöz, aki el is vállalta volna az orrmandula műtétet, de sajnos kislányunk akkor még csak 2 éves múlott, ezért átirányított a gyerekosztályra. Mivel én ezen a kórházon belül ragaszkodtam volna ehhez a doktornőhöz, inkább kerestünk egy magán orvost ott, ahol lakunk.
Találtunk is egy másik nagyon jó hírű doktornőt. Volt hallásvizsgáló gépe, ami kimutatta, hogy csemeténk mind a két fülére rosszul hall. Írt fel orrsprayt, és vissza kellett volna mennünk négy hét múlva kontrollra, ott derült volna ki, hogy műtét vagy nem műtét. Hát ez sajnos elmaradt, aminek egyik oka, hogy a kis drágánk folyamatosan náthás volt (így a hallásvizsgálat is más  eredményt mutat), másik oka, hogy épp harmadik gyermekünket vártuk. Így idén, nyár elején (amikor már három hete nem volt náthás) visszamentünk, hiszen a beszéde még mindig el van maradva az átlagtól, és láthatóan nem hallott jól.

A hallásvizsgálat eredménye ugyanaz, egyik fülére sem hall jól, tehát jöhet a műtét – orrmandula kivétele + tubus mind a két fülbe (a tubus vékonyabb, mint egy tű, de úgy néz ki, mint egy tű), a dobhártyát felszúrják, és a lyukba behelyezik a tubust, ami segít az ott pangó folyadék távozásában. Ugyanis, ahol normális esetben levegőnek kellene lennie, ott gyermekünknek folyadék van, ami nem tud magától ürülni.
Olyan a hallása, mintha állandóan víz alatt lenne! A tubus  4-14 hónap között magától távozik a fülből – jó esetben. Augusztusban lett volna a műtét, de lett egy lemondott hely, így 6 nap múlva vált esedékessé.

Felgyorsultak az események!

Örültem is, hiszen most nem beteg, otthon vagyunk előtte is, utána is – nyári szünet lévén, de kis sokkot is kaptam a tempótól J !
Hétfő reggel vérvétel a kórházban, vizelet leadás, EKG, aneszteziológusi konzultáció, kedd reggel osztályra vétel és műtét. Ezt a két-három napot elmesélem a folytatásban….

Ballagások

Én, mint SzK-s (Szülői Közösség) szülő, már másfél hónappal a ballagás előtt elkezdtem készülni a nagy napra! Gondoltam, nem csak az én gyermekemről szeretnék ezen a napon gondoskodni, hanem szeretném a többi gyermeket és szülőt, valamint az óvónőket és dadus nénit is meglepni egy kis ajándékkal, egy emlékkel, ami örökre szól! Ebben benne volt szülő- és óvónői mivoltom is, hiszen szülőként lezárul egy korszak, vége a gondtalan óvodás éveknek, a délutáni alvásoknak, jönnek a „munkás évek”, a tanulás. És ilyenkor az 

óvónőnek is lezárul egy korszak, 

elmennek azok a gyerekek, akik három évig nap, mint nap rá voltak bízva a nap nagy részében, részt vettek fejlődésükben, szerették, gondozták őket, igyekeztek felkészíteni az iskolára őket… - nehéz egy óvónőnek is lelkileg elengedni őket, búcsút venni ezektől a gyerekektől!

Szóval készítettem egy 11 perces kis videót egészen kiscsoporttól nagycsoport végéig, zenei aláfestéssel, és lemásoltam 35 db DVD-re! 

Nagyon megható lett, 

én többször elsírtam magam rajta, hiába én készítettem! Izgultam, hogy mindenkinek elnyeri-e a tetszését! Aztán gondoskodtam az óvónénik, dadus néni, pedagógiai asszisztens ajándékáról, és az én cukrász férjem sütött egy süni tortát a gyerekeknek Süni csoport lévén!

Én jobban izgultam ezen a napon, mint a gyerekem! 4-kor kezdődött a ballagás, én háromnegyed négyre érkeztem meg az oviba, segítettem átöltözni az én nagy fiamnak, majd együtt odaadtuk a búcsúajándékokat. 

A ballagáson a gyerekek verset mondtak, énekeltek, utána tortáztak, jól érezték magukat! Elnéztem őket, ahogyan boldogan mosolyognak, hogy ők már milyen nagyok, mennek iskolába, és ezen a ponton nekem is sikerült elengednem lélekben az óvodás éveket!

A lányom is ballag, ő a bölcsiből! Holnap lesz a ballagás, szülők nélkül, de azt hiszem, ez így van jól, hiszen ők még úgysem nagyon értik ezt az egészet! 

Tehát nem ér véget szülői mivoltom az óvodában, sőt, szeptembertől szülőként és óvónőként is részt veszek az óvodai életben, de ezt majd egy következő alkalommal elmesélem :)

Egy felettébb érdekes nap

Reggel felkeltünk, elkészítettem a gyerekeket, elvittem őket bölcsibe, oviba. Otthon hallottam, hogy

a kicsi, aki két és fél hetes, szörcsög.

Kiszívtam az orrát (nem tetszett neki, amit persze totálisan megértek, nekem persze magas fokon jelentkezett a lelkiismeret-furdalás, amit próbáltam elnyomni azzal az egy szóval, hogy muszáj!), jó kis sárgás trutyi jött belőle. Bejelentkeztem a házi orvoshoz. Megvizsgálta, közölte, hogy jó taknyos, és felülfertőződött, kap rá antibiotikumos orrcseppet, a tüdeje tiszta, a füle nem gyulladt, viszont szájpenésze van (amire mi azt hittük, hogy a nyelvén megült a tej, na az a szájpenész.

Úgyhogy még így, két gyerek után is tud egy harmadik újat mutatni a szüleinek) ! Naponta sokszor orrszívás, háromszor orrba csepegtetés, ötször nyelv ecsetelés – ez utóbbit evés előtt nem lehet, de evés után sem, mert akkor hányni fog, szóval két etetés között fel kell kelteni és akkor megcsinálni! Szegénykém, épphogy megszületett, máris milyen „traumáknak” van kitéve! Elmentem a patikába, kiváltottam a recepteket, hazamentünk.

Alig egy óra elteltével csörög a mobilom. Az oviból hívtak, hogy legnagyobbam

leesett a csúszda legtetejéről,

és bár külsérelmi nyom nem látható rajta, a magasságot figyelembe véve mégiscsak el kéne vinni őt orvoshoz! Riasztottam a férjemet, aki negyed óra múlva már otthon is volt, elment a gyerekért, majd az éppen ügyeletes Országos Baleseti Intézetbe! Még szerencse, hogy viszonylag gyorsan végeztek, egy óra alatt. Csináltak a fejéről röntgent, a hasáról ultrahangot, hála Istennek minden negatív lett. Férjem elmesélése szerint nagyon fegyelmezett volt a kis drága a vizsgálatok alatt, persze félt is, nehogy bent tartsák a kórházban! A doktornő is azt mondta, hogy nagyon szerencsések vagyunk, mert bizony sokkal komolyabb dolog is lehetett volna ebből! Pár napig még figyelgetni kell, ne rohangáljon, ne másszon fel sehova! Hazajöttek, már hozták a középsőt is a bölcsiből. Eltelt a délután, a legkisebbet kezelgettük mindennel, amivel kellett, a nagy pihent a szobájába, a középső az udvaron játszott. 

Este az egyetlen tökéletesen egészséges lánygyermekünk ment fel az emeletre,

megbotlott, és a lépcső szélét lefejelte a fogával,

de úgy, hogy a felső első foga kilazult, közben a felső száját is elharapta, ami ugyebár még vérzett is. Próbáltam visszaigazítani a helyére a kis fogacskát több-kevesebb sikerrel. Egy órán keresztül el se mozdult az ölemből, csak sírt!

Nap végén összefoglaltuk a férjemmel, hogy három gyerekünk van, és mind a hárommal egy napon történt valami negatívum. Reméljük, fél évig most nyugalom lesz – bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez megmarad a remény fokán!

Itthon három gyerekkel

Amikor hazajöttünk a kórházból, letettük újszülöttünket hordozóstul a kanapéra. A nagy megnézte, nagyon tetszett neki, aztán azzal a lendülettel felment a szobájába játszani. Kb. negyed óránként járt le érdeklődni, hogy mikor ébred már fel az öccse.

A leányzó, aki még három éves sincs, leült mellé az ágyra és fél órán keresztül csak bámulta. Amikor a baba megmozdult, meglepődött, és mosolyra húzódott a szája - nagyon cuki volt, ahogy felfogta,

ez bizony nem játék baba!

A következő két napban volt segítség reggel, nem is tudtam volna a két nagyobbat bölcsibe, oviba vinni, hiszen még fájdalmaim voltak.

Eljött a bűvös hétvége – két nap egyedül a három gyerekkel. Hála Istennek szombat reggelre már alig éreztem valamit a vágás ejtette sebemből, tehát legalább azzal nem kellett foglalkoznom, és ahhoz képest, hogy sokkal rosszabbra gondoltam, elég zökkenőmentes volt ez a két nap. A két nagy hozta a megszokott formáját, hiszen amúgy sem egyszerű esetek – de legalább nem volt rosszabb a szokásosnál. Persze ehhez a kicsi is kellett, ugyanis ő egy angyal.

Eszik, alszik, egy hangja sincs.

És még ha éhes is, azt is képes türelemmel és egy cumi segítségével kivárni, míg megkapja a jól megérdemelt tejecskét! Ehhez egyáltalán nem vagyok hozzászokva, úgyhogy az első pár napban nagyon furi volt és a légzésfigyelő ellenére többször megnéztem, minden rendben van-e vele!

Szóval a két nagy szinte észre sem vette, hogy lett még egy testvérük! Persze szoptatásnál, pelenkázásnál, fürdetésnél ott sündörögnek körülöttünk, minden érdekli őket, mindenben segíteni akarnak. A kiscsaj mindig nagyon kétségbe esik, ha meglátja, hogy öccse kiköpte a cumit, kiabálva jön szólni, hogy : „anya, tumi!” , a nagy nem is szól, egyszerűen visszatolja a szájába! Szóval szeretik a kistestvérüket és bár a középsőn vélünk felfedezni némi féltékenységet (mostanában előszeretettel hangoztatja, hogy: enyém anya, enyém apa) , nem olyan súlyos, mint ahogy habitusából fakadóan gondoltuk! A nagynak pedig ez már hazai pálya, hiszen neki már volt egy kis testvére és a féltékenységnek ott sem, itt sem volt még híre sem nála!

És, hogy a pár bloggal ezelőtti kérdésemre is választ adjak,

miszerint vajon melyik testvérére fog jobban hasonlítani legkisebb porontyunk – amikor megszületett, egy az egyben a bátyjára hasonlított, aztán pár nap múlva már a nővérét láttam benne, és most is egyik nap inkább az egyikre, másik nap inkább a másikra. Úgyhogy szerintem mind a kettő vonásaiból lesz benne, de egy biztos, gyönyörű, formás, nagyon jól sikerült gyermek! :)

Érkezik a harmadik baba - Szülés történet 2. rész

Ott tartottunk, hogy a császár mellett döntöttem!

Jött az aneszteziológus, egy nagyon fiatal és nagyon kedves nő. Próbáltam meggyőzni, hogy mindenkinek sokkal jobb lenne, ha elaltatna, hiszen az előző császárnál 8x szúrtak gerincbe és mivel az utolsó se volt tökéletes, végül a baba kiemelése után mégiscsak elaltattak!

Ő pedig próbált meggyőzni, hogy az altatás senkinek sem jó és ő nem fog nyolcszor szúrni, higgyem el, előbb sikerülni fog! Kénytelen voltam ebbe is beletörődni, de azért egyezkedtem vele, hogy ha már nincs altatás, legalább nevető gáz legyen! A szülésznő befáslizta a lábamat, jött a műtős srác, felrakott a tologatós ágyra, betolt a műtőbe és átrakott a műtő ágyra. Az anesztes elmondta, hogyan tartsam magam, majd megkaptam az első érzéstelenítő szurit, majd a spinális érzéstelenítőt. Lefektettek az ágyra és már el is kezdtem érezni a lábamban a zsibbadást, melegséget. Pár perc múlva már azt sem éreztem, hogy vannak lábaim. Ok, tehát a drága doktornő betartotta az ígéretét és már az első sikerült neki!

Jött a dokim és jött egy doktornő is, majd elkezdték a műtétet, én pedig kaptam a „nevető gázt”, amitől nevetni éppen nem nevettem, viszont hihetetlen nyugalom lett úrrá rajtam.

Fájdalmat nem éreztem, kellemetlenségeket igen.

Néha olyan érzésem volt, mintha a gyomromat a mellkasomba tolták volna, vagy gyomorszájon vágtak volna és ettől nem  kapnék levegőt, néha olyan volt, mintha rángatnának… Mindeközben az anesztes és az ő aszisztense próbáltak lekötni, beszélgettek velem, kérdezgettek. Azért néha én is közbeszúrtam egy-egy kérdést, pl.: lehet már látni a babából valamit, minden rendben van…?  Aztán kiemelték azt a kis emberpalántát, akit már olyan régen vártam, és akire olyan nagyon kíváncsi voltam! A szülésznő megmutatta egy pillanatra, és kiment vele a műtőből.

Az az egy pillanat is elég volt arra, hogy megállapítsam, úgy néz ki, mint az első szülöttem, az ő bátyja.

És csak sírtam, sírtam, persze a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől, hogy minden rendben van! Rajtam még dolgoztak a dokik, ami nagyon hosszú időnek tűnt, pedig kb. fél óra volt. Közben már felöltöztetve és ellátva visszahozták az én kicsikémet, és kb. két percre az arcomhoz érintették az arcát, én pedig csak pusziltam és pusziltam. Nem sírt, sőt, mintha érezte volna, hogy ki az aki puszilgatja, egyáltalán nem vette zaklatásnak!

Csodálatos volt!

Aztán sikeresen befejezték a műtétet, kitoltak a kórterembe, ekkor délelőtt 11 óra volt. Délután négyig nem ehettem, nem mozoghattam, még a fejemet sem volt szabad felemelni. Nővérke jött egy párszor, hol méhösszehúzó injekciót kaptam, hol véralvadásgátlót, hol a lefolyt infúziótól szabadított meg, de kedvesnek nem mondható stílusban! Három óra fele éreztem először az egyik lábam, fél négy fele a másikat. Négy órakor megettem egy szendvicset, majd megpróbáltam felkelni, ami a fájdalmak mellett nagyjából tíz percig tartott. Kicsoszogtam a folyosóra, meglátta a nővérke és közölte, ha így felkeltem, akkor megszabadít a katétertől is és a tűtől is. Ennél nagyobb öröm akkor nem is érhetett volna!

Túl voltam a műtéten, és bár nagy fájdalmak kísérték, és a kisbabámat aznap megfogni sem tudtam, de ott volt mellettem, és már csak a regenerálódásra kellett koncentrálni!

És tudtam, valamin túl vagyok, de a java még csak most fog kezdődni – otthon, három gyerkőccel! :)